Fodor Ákos: Tündér

sziklafalon át-
suhan és megbotlik egy
képzelt fűszálban 

Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kivánság

Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

Reményik Sándor: Napsugár pogány templomban

Ó, ma hiába jössz,
Aranysugár sok szürke nap után.
Hiába jössz, hogy csillogtasd a fákat.
Nézd meg jól, - látod? majdnem mind kopárak.

Ó, ma hiába jössz.
Az erdő fakó, hangulattalan -:
Vak indalatok pogány temploma.
Oszlopai rendetlen tömegén
Nyom nélkül suhansz által, drága fény:
Sugár, egy más világnak sugara.

Ó, ma hiába jössz.
Egy-egy levélke csillog csak az ágon,
Mint a nem-jóval biztató mosoly
Keserű, száraz és szótalan szájon.

Látod, ennyi csak, amit ma elértél.
Világon-túli kincses-kamarádból
Ma is pedig be bőkezűen mértél.

Hiába pazaroltad meleged.
Mert adni, adni csak annak lehet,
Ki elfogadni bírja lelkedet.

Mindenki

Egy bizonyos kor után mindenki elszenvedi a maga sebeit, meggörnyed a maga terhe alatt, és kínlódik az élete nehézségei miatt, és gyakran mindez megtöri az embereket. Senki sem maradhat sértetlen... Az ember jellemét a lelki sebei és forradásai határozzák meg. Néha a szenvedés gazdagítja a lelket, néha épp ellenkezőleg, összetöri.

(Danielle Steel)

Boda Magdolna: (a másik oldal)

Izzadó homlok,

tenyér,

cserepesre száradt ajkak,

savanykás testszagok,

a kötélen száradó bugyik,

a hőségtől remegő levegő

az aszfalt fölött,

a nyolcadik emeletről andalító

zene csorog alá.

Unalmas romantika.

Eltökélem, hogy

világgá megyek.

Átbújok száradó ruhák alatt

a kötél másik oldalára. 

Kép a netről

Bartalis János: Rendet

Rendet magamban, rendet!
Világosságot a lélek sötétjében.
Ehhez adj erőt: ember, világ, isten
vagy akárki!
A csillagok közt rend van
A töméntelen sok kusza pont között
nagy Törvény él.
Mindnek útja, ideje kimérve,
kiszabva.
Csak a lélek világában folyik
rablógazdálkodás.
Csak a lélekben van tülekedés, harc,
és végtelen, szomorú zűrzavar.

Koosan Ildikó: Kire bízzam?

Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Milyen hazába, kinek írjam?
Milyen motetta szent hevére,
Milyen ezüstbe fürdő éjre,
Milyen barbár, durva szavakra,
Lódobogásra, lélekharangra,
Milyen vajúdó állati testre,
Milyen villámra, fergetegre,
Milyen ugarba vetett magra,
Milyen vulkáni tűz-salakra,
Milyen kardélen kéklő fényre,
Milyen irdatlan szenvedélyre?
Égő könnyek, ha megerednek
Milyen folyammal versenyezzek,
Milyen áradás, lavina, átok
Rejtse magába elmúlásod,
Zsombékjaim zsurlóhegyére
Milyen apadó ártatlan vérre,
Hová rejtsem el hallgatásom,
Keresztre vert feltámadásom
A fájdalmat mert szóra bírtam?
Ha nem vagy a titkot kire bízzam?

László Noémi: Reggeli kérdés

Ma ki utazik el ma
ki néz hosszan utána
hogyan szakad vagy foszlik
a tegnap cérnaszála
ki fűzi tű fokába
hány öltés kell a szívig
hogy verjen, míg a testet
a fű közé terítik
hány öltés kell a színes
a képeslap-magányhoz
fércelni annyi véget
amennyi még lakályos
amennyi tengerekben
a cseppet nem takarja
hány öltés kell a szélnek
hogy az eget bevarrja?

Koosán Ildikó: Vigaszul hozni

Morzsánként gyűjteni a szépet,
hó-paplanon csillámló fehéret,
hajnal-derengő völgyi álmot,
surranó szelet, vörösbe mártott
alkonyatok bársony melegét,
vén szőlőhegyek pezsdítő levét,
égen feszülő tinta-kéket,
bárányfelhőt, csábító messzeséget,
virágbibét, termékeny porzót,
mézet, illatot, magához vonzót,
mozaikfényt méhecske szárnyon,
ünnepnapot ájtatos imákon,
alkotást, mit szül az értelem,
harmatcsepp-gyöngyöt fűszáltengeren,
fény játékát, s ahogy átoson
bújócskázva zöld bogárhátakon
a természet a velünk rokon.
Csodálni a lét kristályvirágát,
szívekbe hajló fényes ágát,
s e szépséget mind csokorba szedve
vigaszul hozni az embertelenbe.