Tóth Krisztina: Idő, idő, idő

                                           Scherter Juditnak
Gyerekkoromban egyik rokonunknál,
a megözvegyült, flanelinges erdész
szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt
magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.
Tele volt belső rekeszekkel,
amitől titokzatosnak, céltalannak
tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán
az üres galambdúc.
Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,
és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát
a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha.
Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,
ahol majd lesz saját
állóórám, amelynek mutatóihoz
nem nyúlhat senki.

Ne húzd az időt - figyelmeztettek mindig induláskor.
Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,
nyulak és őzek tágra nyílt szemét.
Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Ki ne fuss az időből - mondogatták,
nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,
lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,
nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,
öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz
mezítláb ennyi ember közt át az életeden,
nézz a lábadra, már megint az a
gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja,
szaladj gyorsan a többiek után!
Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,
tágra nyílt szemmel, lüktető
bordákkal, émelyegve, álmodott és
váltott cipőkben, folyton lemaradva,
botladozva a kép sarka felé,
aztán felnéztem, már sötét volt
és az időből egyszer csak kiértem.


 

Kép: Ali Jardine

Sírignővér

Etette, itatta a fekvőket, fáradhatatlanul – a csoda sem tudta, honnan kerítette hozzá az erőt. Kórteremtől-kórteremig, ágytól-ágyig tipegett, araszolt a görbe hát. Mindenkihez volt egy-egy megnyugtató, jó szava; itt megigazította a takarót, ott felrázta a párnát.
Minden hajolását, mozdulatát vézna testének kísérteties, hátborzongató zenéje kísérte: ropogtak a porcvesztett csigolyák, kattogtak a laza ízületek, pengtek a rövidült inak, súrlódtak a kiszáradt izmok. Sok éve kísérte ez a zenekar, vele a fájdalom (ó, micsoda fájdalom!), de megszokta, elfogadta – társak voltak.
Aztán, amikor egy istápoltja kevés híján megfulladt a lelkes, de hozzánemértő etetéstől-töméstől, megtiltották, hogy segítsen. De ő nem tudott nem segíteni. Tovább etetett és itatott, nyugtatott, simogatott, igazított: az évtizedeken átívelő munka rutinja, a hivatás- és felelősségtudat beleégett, akár forró acélcsepp a húsba. Vérévé vált, keringett benne, hol gyorsabban, hol lassabban – a sodrás vitte magával, olyan szorosan fogva, markolva, akár a gleccser a benne rekedőt.
Így ő nem tudott nem segíteni… Tovább etetett és itatott, nyugtatott, simogatott, igazított.
Nem sokáig. Féltek és féltették, ezért ágyhoz kötözték. Odabilincselték, bizony, hiszen egy volt a sok közül, egy a sok veszélyes közül, aki kárt tehet másokban (jószándékból, urambocsá’, de meg is ölheti…), hiába, hogy etetett és itatott, hiába, hogy nyugtatott, simogatott, igazított…
Halkan zenélt a rab test az ágyban – nem szabadulhatott. Igazából nem értette az egészet, reggeltől-estig csodálkozva, hökkent ábrázattal nézett a körülötte lévőkre, és hiába mondták el tízszer, százszor, ezerszer, miért, egy verébugrásnyi idő alatt elfelejtette.
Soha nem volt kenyere a raboké, hát hogyan is jegyezte volna meg, hogyan is vált volna vérévé a fogság…
Az idő lerakta meszes hordalékát az ereiben, a kór egyelőre csak bele-belerágott a magas homlok mögött, a hófehér haj alatt domborodó-terpeszkedő lomha agyszövetbe, de az így is olyan már, mint egy jól elkészített Ementáli: lyukkal teli.
Nem tudta, hogy majd egészen elveszik az időben, a térben, szerettei is idegenekké lesznek, akik kedvesen szólnak, meg-megölelik, és gyakran sírnak az ágya szélén ülve… Azután teljesen elveszik számára a külvilág, és valami ismeretlen, elképzelhetetlen űrben létezik, míg el nem fogy a levegő…
Akkor, majd csak akkor nem akar etetni, itatni, nyugtatni, simogatni igazítani… De addig… addig csodálkozva, hökkent ábrázattal néz a körülötte lévőkre, és rab teste halkan zenél a fehér kórházi ágyon, amikor mozdul.

Dezső Anna 

Kép forrása: internet 

Reményik Sándor: Versenyen kívül

Én nem futok.
Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

Zelk Zoltán: Téli falevél

Itt lengek, ringok még a fán.

Olykor még nap is süt reám.

Ha szél fúj, meg-megremegek

s testvéreim, a levelek

búsan repülnek már tova

és vissza nem térnek soha.

Már itt a tél, már itt a köd

s tán hó szitál a hegy fölött,

de: még az ágon lengek én,

magányosan, mint a remény…