és nem tudok hidakat verni,
nem tudok ácsolni hajókat,
nem tudok földet bevetni,
nem értek a vas üteméhez,
és nehéz nékem az ásó,
s kohókat izzóra szítani
is nem nekem kijáró,
és sziklát se tudok törni.
Tornyot, a felhőbe nyúlót,
és gépet, szárnyakon szállót,
acél húsából kígyókat,
és vasszörnyeteget, zihálót,
ó, bizony, én nem kovácsoltam,
s nem tettem semmi merészet,
ki kővel, vassal csatázol,
testvér, úgy csodállak Téged,
s szeretnék dalolni rólad.
De lássátok, reggelre kelve,
oly sok az én szegényes dolgom:
a szobámat tisztára söpröm,
s a kicsinyke ruhákat foldom,
megfőzöm az estéli étket,
puhára vetem az ágyat,
s altatódalt zöngicsélek,
mikor ők aludni vágynak,
és másnap ezt újra kezdem.
Én nem tudok semmi merészet,
az én hadakozásom csak ennyi,
akárha egy Óceán medrét
üresre akarnám merni,
az ujjaim között kicsordul
munkám gyümölcse, s utánam
nem marad se jel, se emlék,
se vasutam, se váram,
se hajóm, se hidam, se tornyom.
S kezemfaragta márvány,
se kezem ihlette vászon,
egy messze, távoli jövőbe
a nevem nem világol,
csak foltozom a kicsi ruhákat,
puhára ágyazok este,
s néha a felhőket nézem,
hogy jönnek, s szállnak messze,
az én hadakozásom csak ennyi.
