A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. augusztus 7., kedd

Örkény István: Gondolatok a pincében

A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.
Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.

Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.

- Cicus! - szólt oda a falábú házmesterkislány. - Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?

Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.

Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány - őt nézték cicának - meghökkent. Így még nem beszélt vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.

Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik. Sőt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmester-kislánynak születik?

De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el se tudta képzelni.







* Kép forrása: Internet 

 

2016. február 1., hétfő

Sírignővér

Etette, itatta a fekvőket, fáradhatatlanul – a csoda sem tudta, honnan kerítette hozzá az erőt. Kórteremtől-kórteremig, ágytól-ágyig tipegett, araszolt a görbe hát. Mindenkihez volt egy-egy megnyugtató, jó szava; itt megigazította a takarót, ott felrázta a párnát.
Minden hajolását, mozdulatát vézna testének kísérteties, hátborzongató zenéje kísérte: ropogtak a porcvesztett csigolyák, kattogtak a laza ízületek, pengtek a rövidült inak, súrlódtak a kiszáradt izmok. Sok éve kísérte ez a zenekar, vele a fájdalom (ó, micsoda fájdalom!), de megszokta, elfogadta – társak voltak.
Aztán, amikor egy istápoltja kevés híján megfulladt a lelkes, de hozzánemértő etetéstől-töméstől, megtiltották, hogy segítsen. De ő nem tudott nem segíteni. Tovább etetett és itatott, nyugtatott, simogatott, igazított: az évtizedeken átívelő munka rutinja, a hivatás- és felelősségtudat beleégett, akár forró acélcsepp a húsba. Vérévé vált, keringett benne, hol gyorsabban, hol lassabban – a sodrás vitte magával, olyan szorosan fogva, markolva, akár a gleccser a benne rekedőt.
Így ő nem tudott nem segíteni… Tovább etetett és itatott, nyugtatott, simogatott, igazított.
Nem sokáig. Féltek és féltették, ezért ágyhoz kötözték. Odabilincselték, bizony, hiszen egy volt a sok közül, egy a sok veszélyes közül, aki kárt tehet másokban (jószándékból, urambocsá’, de meg is ölheti…), hiába, hogy etetett és itatott, hiába, hogy nyugtatott, simogatott, igazított…
Halkan zenélt a rab test az ágyban – nem szabadulhatott. Igazából nem értette az egészet, reggeltől-estig csodálkozva, hökkent ábrázattal nézett a körülötte lévőkre, és hiába mondták el tízszer, százszor, ezerszer, miért, egy verébugrásnyi idő alatt elfelejtette.
Soha nem volt kenyere a raboké, hát hogyan is jegyezte volna meg, hogyan is vált volna vérévé a fogság…
Az idő lerakta meszes hordalékát az ereiben, a kór egyelőre csak bele-belerágott a magas homlok mögött, a hófehér haj alatt domborodó-terpeszkedő lomha agyszövetbe, de az így is olyan már, mint egy jól elkészített Ementáli: lyukkal teli.
Nem tudta, hogy majd egészen elveszik az időben, a térben, szerettei is idegenekké lesznek, akik kedvesen szólnak, meg-megölelik, és gyakran sírnak az ágya szélén ülve… Azután teljesen elveszik számára a külvilág, és valami ismeretlen, elképzelhetetlen űrben létezik, míg el nem fogy a levegő…
Akkor, majd csak akkor nem akar etetni, itatni, nyugtatni, simogatni igazítani… De addig… addig csodálkozva, hökkent ábrázattal néz a körülötte lévőkre, és rab teste halkan zenél a fehér kórházi ágyon, amikor mozdul.

Dezső Anna 





Kép forrása: internet 

2014. február 7., péntek

Kosztolányi Dezső: Öreg nénike és a macska

Öreg nénikével már többször foglalkoztam. Közöltem, hogy fehérvarrónő, túl van a hetvenen és nagyon szegény. Szegénysége pedig nem függ össze sem a szilárdulással, sem a lanyhulással. Inkább azzal hozható összefüggésbe, hogy egész életében dolgozott. Varrt mindent, amit egyáltalán varrni lehet. Inget, törölközőt, pólyát és zsebkendőt, paplant és szemfödőt.
Ha nála vagyok udvarra néző, földes szobácskájában, jelképes ezüstfénnyel tündököl fel a homályban egyetlen kincse, melyet hosszú életében szerzett: a tű.
Most gyakran látom őt kora reggelek havában, a piacon. Félkesztyűt hord, mely keze fejét melegen tartja, viszont ujjait szabadon hagyja, hogy kedvükre fázhassanak.
Odamentem hozzá, mert minden alkalmat megragadok, hogy beszélhessek vele.
A bódék körül ácsorgott. Itt vaskampókról nyulak lógnak, megnyúzva, téli bundájukból kivetközve, s véres-lila húsuk didereg a fagyos levegőben.
Együtt bámészkodtunk. Én arra gondoltam, milyen meghatóak ezek a meztelen testek, a leggyávább állatok, melyek azért mindig temészetellenes módon múlnak ki és hősi halált halnak, míg az oroszlánok, a legbátrabb állatok többnyire állatkerti magányukban pusztulnak el, orvosi felügyelet alatt, végelgyengülésben.
- Nyulat vesz? - kérdeztem tőle.
- Dehogy - mondja gyorsan és szégyenkezve, s meghökken attól a gondolattól, hogy ő talán nyulat is vehet.
- Csak a fejet akarom hazavinni. Meg a belet.
- Magának?
- Nem, a macskának.
Öreg nénikének van egy kendermagos cicája, mely nagyon hasonlít hozzá. Az is igénytelen, sovány, mint ő. Sohase jut eszébe például, hogy egy milliárdos macskája is lehetne, s türelmesen viseli sorsát. Néha kitátja vérszegény száját, de hang nem jön ki belőle. Nem nyávog. Csak a gazdagok macskái nyávognak.
Jócskán kapunk mindent. Két nyúlfejet, sok nyúlbelet. Ha kiteregetnénk az utcára, legalább egy km hosszú lenne.
Ballagunk a zsákmánnyal a budai viskó felé.
- Az a baj kérem - sopánkodik az öreg nénike -, hogy nincs egér. Ősszel összefogdosta mind. Most nem talál semmit.
Rábólintok és elismerem, hogy a helyzet nehéz. Kellemetlen, hogyha egerek vannak, de az is kellemetlen, hogyha nincsenek egerek. Semmi sincs rendben ezen a földön.
- De ha nem akad egér, akkor minek a macska?
- Az nagyon jó - szól az öreg nénike. - Különösen télen nagyon jó. - Hálás, emlékező mosoly tetszik fel pergamenarcán, amint beszél. - Tetszik tudni, este odabújik a paplanom alá és melegíti a lábam. Olyan jól melegiti. Így alszunk el mindig. Én meg a macska.
A macska tehát az öreg nénike kályhája, mely kellő fűtőanyagot kíván, hogy aztán a kalóriákat átadhassa fázó lábainak, az egyetlen meleget, melyet még kap ezen a világon.
Emberek, vigyázzatok, hogy ki ne aludjék a szegények kályhája.


Kép forrása: Internet

2013. december 24., kedd

Arthur Madsen: A zokni

Azt mondják, hó nélkül nem is igazi a karácsony. Sokáig én sem hittem, hogy lehet ettől fontosabb a szeretet ünnepén. Gyerekként nem szerettem, sőt szinte utáltam a karácsonyt. A szentmiséket viszont áhítattal hallgattam végig, fiatal ministránsként testközelből tapasztalhattam meg az advent minden apró szépségét. A mise után hazafelé menet hógolyóztunk, hóembert építettünk és lelkem mélyén azt akartam, hogy soha ne legyen szenteste. Pedig délután már feldíszítettük a fát, szorgosan aggattuk rá az ódivatú díszeinket. Ilyenkor csodálva néztem a szüleimet, akiknek arcáról szeretet és boldogság tükröződött.

Nekem az egész karácsonyi készülődés egy évenkénti "muszájmertmindenkieztcsinálja" dolognak tűnt. Gyűlöltem a gyertyafényt, gyűlöltem a karácsonyfát, gyűlöltem a mákos gubát, de legjobban mindig azokat a nyamvadt zoknikat utáltam, amiket karácsonyi ajándékként kaptam. Szegények voltunk, másra nem tellett. Azt soha nem vettem észre, hogy több ajándék nincs a fa alatt. A szüleimnek nem volt ott semmi, mégis boldogan nézték a gyertya pislákoló fényét. Ünnepek után az osztálytársaim büszkén mutogatták az új, divatos kabátot, a több színben pompázó távirányítós autót, vagy éppen a legmodernebb kvarcjátékot.

- Arthur! Te mit kaptál karácsonyra? - kérdezték tőlem többen is. Úgy tettem, mint aki nem hallja, inkább a tankönyveimet bújtam.
- Biztos megint zoknit kapott - nevetett fel valaki az osztályterem másik felében.
- Zoknis Madsen!- harsogták többen is, amit lenéző, gúnyos kacaj követett. Kívülről közöny látszott rajtam, de belül keservesen sírtam, és azt kívántam, hogy Jézus Krisztus bárcsak sose született volna meg.

December huszonnegyedike van. Újra. Sok - sok év telt már el a gyermekkori karácsonyok óta, de az érzés nem változott. Egyszerűen képmutatásnak tartottam az egészet: karácsonyfástól, csillagszóróstól, mindenestől. Az életemben sok minden változott. Megöregedtem, családom sosem volt. Egészen fiatalon kerültem a városba. Rég volt, nagyon rég. Most is ugyanott lakom, a szürke bérház negyedik emeletén tengetem silány életemet.

A mai reggelen viszont feltűnően frissen ébredtem. Iszonyú mehetnékem volt, így kora délelőtt már a belvárosban sétálgattam. Nem sokan jártak az utcán, rajtam kívül csak pár ember lődörgött céltalanul. Néhány bolt még ma is kinyitott, de szinte kongtak az ürességtől. Séta közben orromat friss kalács illata csapta meg. Éhes voltam, ezért betértem az agyondíszített péküzletbe és vettem egy szép, barnára sült buktát. Isteni illata volt. Erre mondják, hogy összefut az ember szájában a nyál. Már indulni készültem kifelé, amikor az eladó utánam szólt:
- Uram! Van itt még egy kiló szaloncukor, vigye el! - kínálta nyájasan. - Elfér az még a fáján, olcsón adom.
- Nekem nincs is fám! - mondtam majdnem, de inkább magamban tartottam. Csomagolja be! - böktem ki nagyvonalúan, majd kifizettem, és komótosan távoztam.

A gondolataimba mélyedve botorkáltam az elnéptelenedett utcákon, a gyerekkori karácsonyfánk képe jelent meg előttem. Egyedül csak a színe tetszett. A gyönyörű, zöld színe, ami szinte ontotta magából a természet minden csodáját. Még a göcsörtös ágak, a csonkának látszó tűlevelek és az ósdi fa-, és papírdíszek sem tudták ezt az egyszerű bájt elcsúfítani. Volt üvegdíszünk is, egy fehér ruhás angyalka, amit szüleim mindig a girhes kis fenyőfa pöttömnyi csúcsára tűztek. Szaloncukorról álmodni sem mertünk. Még most, öreg koromban is idegenül szorongattam, a halványbarna papírzacskóba gyömöszölt finom édességet.

- Bácsi! Vegye meg ezt a fát! - zavarta meg elmélkedésemet egy csilingelő gyerekhang. Odafordultam, és megilletődve néztem a hét éves forma, aranyszőke hajú kislányra. Kék szemei mosolyogva tündököltek, ártatlan arcát már pirosra csípte a decemberi hideg. Már nem voltam messze otthonomtól, szemem sarkából láttam is a koromsötéten ásítozó utcai ablakomat.
- Hát te? Miért nem vagy otthon? - morogtam rá bizalmatlanul. - Apukád már biztosan keres.
- Nekem nincs apukám - felelte a kislány, és leheletével melengetni kezdte apró kezecskéit.
- Az anyukám otthon fekszik, beteg - folytatta halkan, de a hangjából életerős dac áradt. - Ha eladom a fát, a pénzből veszek neki gyógyszert. Az lesz a mi karácsonyi ajándékunk.
A kislány szavai hallatán először kirázott a hideg, majd még soha nem érzett melegség öntötte el a szívemet. Ösztönből cselekedtem. A fát azonnal megvettem és a pénz mellé a kislány kezébe nyomtam a zacskó szaloncukrot is. Hálásan nézett fel rám, de törpének éreztem magam mellette.

Az előbb találkoztam a Jézuskával, ezt neked küldi - rebegtem, és remegő kézzel nyújtottam felé a buktát.
- Bácsi! Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy gyógyítsa meg az anyukámat! - kért meg a kislány, mire én elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Siess haza édesanyádhoz! - szólaltam meg enyhén köhécselve.
- Boldog karácsonyt, bácsi! - nézett rám édesen, és megsimogatta a kezemet.

Ezután magamhoz vettem az apró, girhes fenyőfát, és elindultam a hideg, magánytól fuldokló lakásom felé. Otthon előkapartam a régi, ócska díszeket, és felraktam őket a fára. A fehér ruhás üvegangyalkát finom mozdulatokkal ráerőltettem a csonka csúcsra, majd az utcai ablakhoz vonszoltam magam. Mélabúsan bámultam a halott utcát és őszintén irigyeltem a szemközti házban a karácsonyfa köré gyűlt, boldog családokat.

Igen, ez volt az a pillanat. Ekkor értettem csak meg szüleim boldogságát a pislákoló gyertya fényénél. Lomha, darabos mozgással vánszorogtam el a karácsonyfámig, amit gyönyörűnek láttam. Leültem a tövébe, és remegő kézzel simogattam meg a hófehér üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoztak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.


Web Statistics