Fövényi Sándor: Várakozás

Lassan fakulnak a karácsonyi fények,
a Kisjézus ma már négynapos,
a konyhában mosatlan edények,
újra menetrend szerint jár a villamos.

Az aluljáróban használt vonaljegyek,
metróhuzat köhög ki pár járókelőt,
a nagyihoz mennek, mert
évente egyszer meg kell látogatni őt.

Vannak, akik sötét szobában ülnek,
és valami sajog ott a baloldalon,
de legszebb csészéjükbe szűrik a teát,
várva, hogy Isten kopogjon az ablakon.

 Kép forrása: Pinterest 

Karácsony

A 

hó 

az éj

alma s fahéj

csillagillat

családmeleg

szív dobja rezdül

szó szendereg

a bent didergő éjszakát

sejlő fényremény fűti át

szív öröme feldereng

benső béke csöndje cseng

nyugalom derűje száll s angyalok ideje jár

- Ara Rauch -

Boldog, békés, jó illatú karácsonyt kívánok 

minden erre tévedőnek!

Kép forrása: Internet

 

Mégis

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok.

(Márai Sándor)

Kép forrása: internet 

Az ünneptől főként azt várnánk

Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep - jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.....

(Esterházy Péter)

Kép forrása: Pinterest 

Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben össze-vissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

* a képet a neten találtam

Dezső Anna: Szia nagymama!

Szia nagymama.
Végre itt vagyok.
Tudom,
évek óta feléd sem néztem
de most sem kérdezed miért
(- köszönöm).

Ha még ott laknál, ahol régen:
csak elővennéd a kredencből a kockás
(kissé zsíros tapintású) konyharuhába
csomagolt beiglit.
“Egyél.”
Nem lennének ravasz kérdések
hogy megtudd, hogyan élek.
A szemed szürke fátyollal takart göbe
vaksin nézne a hangom felé, de tudnám:
te tisztábban látsz, mint bárki.
Kevernél egy szódabikarbónás-ecetes-cukros limonádét
a stelázsin tartott vödörből merítve a vizet,
és kuncognál, amikor böfögnék.
Néha felhúznád az álladat,
ha a kendőcsomó huncutul előrecsúszna
és merev térdedet babusgatnád a kezeddel
(micsoda bütykök, istenem…).

Ha még ott laknál, ahol régen:
ha nem kérnék is – adnál.
Most a sírod szélén ülök,
az ónos eső direktben ostoroz
(évek óta feléd sem néztem),
orromban az otthonod illatát,
számban a beigli ízét érzem.
Rég’ meghaltál és ez itt egy sír.
Mégis,
mégis… hazatértem.

Néha arra gondolok:
kellene vennem (legalább) egy kendőt…
Az ónos eső nem verné annyira a fejem.
Az élet nem próbaterem,
ha (legalább) kendőd nincs – megázol.


Forrás

 

Schäffer Erzsébet: A kalandor

"Kalandorok kíméljenek!' írta a fiatal óvónő társkereső hirdetése végére. Válaszul több levelet is kapott. A kézírása alapján kiválasztott három férfit.
Az egyikről viszonylag hamar kiderült, hogy dilettáns szerencselovag, pénzt próbál kicsalni egyedülálló nőktől. A szegény óvónő csak egy könnyű vacsora erejéig károsult, a férfi ugyanis, amikor fizetésre került a sor, kiment a mosdóba, és soha többé nem került elő.
A második jelentkező nem jött el a randevúra.
A harmadik maga volt az ígéret. Magas, bizalmat sugárzó férfi, nyílt tekintettel, mosolygós szemekkel. Az óvónő kétszer is megkérdezte, nem tévedés-e, valóban az ő hirdetésére válaszolt? A férfi mosolygott, és bólintott. A fiatal óvónő ekkor hátradőlt, és azt gondolta, végre! Most. Eljött az idő. Ekkor a férfi előrehajolt, mindkét könyökével rátámaszkodott a cukrászdai asztalra, és ezt mondta:
- Egy kis gond van. Én kalandor vagyok.
A kis óvónő sokáig nézte a férfit, aztán elgondolkodva válaszolt:
- Nem baj.

/Lábujjhegyen, 2005/ 

Fotó: by Pipulka

Garai Gábor: Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram. 

Kiss Anna Mária: Aprócska kisherceges

le kellene engem

a majomkenyérfáról

szedni...
halljátok
megszeretni
ölbe venni
egy másik
óceánra tenni
mint csellón
játszani rajtam
hadd örüljek
ha már itt ragadtam

Tóth Krisztina: Idő, idő, idő

                                           Scherter Juditnak
Gyerekkoromban egyik rokonunknál,
a megözvegyült, flanelinges erdész
szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt
magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.
Tele volt belső rekeszekkel,
amitől titokzatosnak, céltalannak
tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán
az üres galambdúc.
Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,
és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát
a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha.
Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,
ahol majd lesz saját
állóórám, amelynek mutatóihoz
nem nyúlhat senki.

Ne húzd az időt - figyelmeztettek mindig induláskor.
Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,
nyulak és őzek tágra nyílt szemét.
Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Ki ne fuss az időből - mondogatták,
nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,
lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,
nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,
öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz
mezítláb ennyi ember közt át az életeden,
nézz a lábadra, már megint az a
gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja,
szaladj gyorsan a többiek után!
Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,
tágra nyílt szemmel, lüktető
bordákkal, émelyegve, álmodott és
váltott cipőkben, folyton lemaradva,
botladozva a kép sarka felé,
aztán felnéztem, már sötét volt
és az időből egyszer csak kiértem.


 

Kép: Ali Jardine

Sírignővér

Etette, itatta a fekvőket, fáradhatatlanul – a csoda sem tudta, honnan kerítette hozzá az erőt. Kórteremtől-kórteremig, ágytól-ágyig tipegett, araszolt a görbe hát. Mindenkihez volt egy-egy megnyugtató, jó szava; itt megigazította a takarót, ott felrázta a párnát.
Minden hajolását, mozdulatát vézna testének kísérteties, hátborzongató zenéje kísérte: ropogtak a porcvesztett csigolyák, kattogtak a laza ízületek, pengtek a rövidült inak, súrlódtak a kiszáradt izmok. Sok éve kísérte ez a zenekar, vele a fájdalom (ó, micsoda fájdalom!), de megszokta, elfogadta – társak voltak.
Aztán, amikor egy istápoltja kevés híján megfulladt a lelkes, de hozzánemértő etetéstől-töméstől, megtiltották, hogy segítsen. De ő nem tudott nem segíteni. Tovább etetett és itatott, nyugtatott, simogatott, igazított: az évtizedeken átívelő munka rutinja, a hivatás- és felelősségtudat beleégett, akár forró acélcsepp a húsba. Vérévé vált, keringett benne, hol gyorsabban, hol lassabban – a sodrás vitte magával, olyan szorosan fogva, markolva, akár a gleccser a benne rekedőt.
Így ő nem tudott nem segíteni… Tovább etetett és itatott, nyugtatott, simogatott, igazított.
Nem sokáig. Féltek és féltették, ezért ágyhoz kötözték. Odabilincselték, bizony, hiszen egy volt a sok közül, egy a sok veszélyes közül, aki kárt tehet másokban (jószándékból, urambocsá’, de meg is ölheti…), hiába, hogy etetett és itatott, hiába, hogy nyugtatott, simogatott, igazított…
Halkan zenélt a rab test az ágyban – nem szabadulhatott. Igazából nem értette az egészet, reggeltől-estig csodálkozva, hökkent ábrázattal nézett a körülötte lévőkre, és hiába mondták el tízszer, százszor, ezerszer, miért, egy verébugrásnyi idő alatt elfelejtette.
Soha nem volt kenyere a raboké, hát hogyan is jegyezte volna meg, hogyan is vált volna vérévé a fogság…
Az idő lerakta meszes hordalékát az ereiben, a kór egyelőre csak bele-belerágott a magas homlok mögött, a hófehér haj alatt domborodó-terpeszkedő lomha agyszövetbe, de az így is olyan már, mint egy jól elkészített Ementáli: lyukkal teli.
Nem tudta, hogy majd egészen elveszik az időben, a térben, szerettei is idegenekké lesznek, akik kedvesen szólnak, meg-megölelik, és gyakran sírnak az ágya szélén ülve… Azután teljesen elveszik számára a külvilág, és valami ismeretlen, elképzelhetetlen űrben létezik, míg el nem fogy a levegő…
Akkor, majd csak akkor nem akar etetni, itatni, nyugtatni, simogatni igazítani… De addig… addig csodálkozva, hökkent ábrázattal néz a körülötte lévőkre, és rab teste halkan zenél a fehér kórházi ágyon, amikor mozdul.

Dezső Anna 

Kép forrása: internet 

Reményik Sándor: Versenyen kívül

Én nem futok.
Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

Zelk Zoltán: Téli falevél

Itt lengek, ringok még a fán.

Olykor még nap is süt reám.

Ha szél fúj, meg-megremegek

s testvéreim, a levelek

búsan repülnek már tova

és vissza nem térnek soha.

Már itt a tél, már itt a köd

s tán hó szitál a hegy fölött,

de: még az ágon lengek én,

magányosan, mint a remény…

Képzeld,...

Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.


(Szabó T. Anna: A mai nap)

 
*A képet az interneten találtam