Ágai Ágnes: Biztató

Szorítsd magadhoz a semmit,
törd össze, szikráztasd föl,...
kiálts, ahogy a torkodon kifér,
dörömbölj, és rúgd be a vaskaput,
ne félj, váltsd meg a világot,
mert rászorul.
Akárcsak te, de ki vált meg téged?
Egy hideg égitest bámul rád éjszakánként,
sír és nevet,
fogy és hízik, akár egy földi test.
Ne hagyd magad!
Feszeng a hajnal, rúgkapál.
Életre tör, belelilul,
ordít, zihál, de létezik.
Ne félj!
Naponta megszületsz.
 

Ágai Ágnes: Emlékezlek

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

Fotó: az Fb-ről

Fekszem a csónakban

Fekszem a csónakban,
mint fasírt a hamburgerben,
ég és föld között.
Az ember egész életében
valami között van:
jó és rossz között,
béke és háború között,
születés és halál között.
Ez szabja meg
egész közöttérzetünket.

(Ágai Ágnes: Kamaszságok)

Ágai Ágnes: Retrospektro /Hátra arc/

Én olyan világba jöttem bele,
amelyik nem készült a fogadásomra.
Sőt, ki akart zavarni belőle.
Ablakomon fekete kátránypapír sötétlett.
A nem-látszat miatt.
Aztán a fény átlyukasztotta.
És a lyukon át kitárult a világ,
amelyik nem készült a fogadásomra.
Lehet, hogy az egy másik volt.

A pusztítás rohamosztagait
Megállítja egy virágzó barackfa.
Legfeljebb belehervad.
De a hernyótalpak alatt kisarjad a fű.

Száraz lábbal keltem át a vízen,
mert a Duna befagyott alattam.
A véres, mocskos habokra ráfeszült a jég.
Kemény, fehér takarásban a múlt.

Úgy járkáltam a történelemben,
mint turista az ókori romok közt.
Dőlt oszlopokhoz támaszkodtam,
és gyűjtöttem a törmelékeket.
Köröttem az archaizált halál.

Létezni jó. Az ifjúság kikezdhetetlen.
Csikó szájjal friss igéket haraptam,
széna szagú legelőre vágytam,
szilaj, nagy távú ügetésre,
és nem akartam többé
félni a félelemtől.

A többit, persze, úgyis tudjátok.

Fotó: Julian Sitompul