Végre itt vagyok.
Tudom,
évek óta feléd sem néztem
de most sem kérdezed miért
(- köszönöm).
Ha még ott laknál, ahol régen:
csak elővennéd a kredencből a kockás
(kissé zsíros tapintású) konyharuhába
csomagolt beiglit.
“Egyél.”
Nem lennének ravasz kérdések
hogy megtudd, hogyan élek.
A szemed szürke fátyollal takart göbe
vaksin nézne a hangom felé, de tudnám:
te tisztábban látsz, mint bárki.
Kevernél egy szódabikarbónás-ecetes-cukros limonádét
a stelázsin tartott vödörből merítve a vizet,
és kuncognál, amikor böfögnék.
Néha felhúznád az álladat,
ha a kendőcsomó huncutul előrecsúszna
és merev térdedet babusgatnád a kezeddel
(micsoda bütykök, istenem…).
Ha még ott laknál, ahol régen:
ha nem kérnék is – adnál.
Most a sírod szélén ülök,
az ónos eső direktben ostoroz
(évek óta feléd sem néztem),
orromban az otthonod illatát,
számban a beigli ízét érzem.
Rég’ meghaltál és ez itt egy sír.
Mégis,
mégis… hazatértem.
Néha arra gondolok:
kellene vennem (legalább) egy kendőt…
Az ónos eső nem verné annyira a fejem.
Az élet nem próbaterem,
ha (legalább) kendőd nincs – megázol.
Forrás
