Valahogy tavaly ilyentájt történt. Igen, április volt, virágzott a pitypang a fű között, nyílt a meténg az ösvény mentén, ahogy beballagtam az erdőbe. Szép tavaszi délután, illatokkal teli levegő, mikor az ember csak nekiindul, aztán megy-megy, a tél után nem bír betelni az újra életnek induló sok kis csodával.
A legszebb időszaka az évnek. Legalábbis számomra az.
Hallgattam a madárkákat meg a saját lépteim neszét, meg-megálltam fényképezni , csak szívtam és szívtam magamba mindent ami körülvett.
Aztán ahogy lassan sétálgatva az út egyik kanyarulatánál álló hatalmas juharfához közeledtem, hirtelen megtorpantam. Ült alatta valaki. Valami manófélének néztem, de ne olyan kis héttörpéhez hasonlót képzeljetek, hanem rendes emberméretűt. Mégis határozottan manónak gondoltam, már csak azért is, mert egy tövises ággal fésülgette nagy bozontos kenderkóc szakállát.
Olyan békésen ült ott elégedett mosollyal az arcán, hogy jó darabig csak bámultam nagy csodálkozva, tán még a szám is tátva maradt cseppet.
Végül észrevett.
-Csóókolom!-kurjantott rám vidáman.
-Hhh..ööö..jóó napot kívánok!-vigyorogtam zavaromban mint a tejbetök.
Ő csöppet se lepődött meg, rögtön hellyel kínált maga mellett az avaron. Egy darabig még folytatta a szépítkezést, aztán batyujába dugta a tövisfésűt és megmozgatta kinyújtóztatott lába ujjait.
Akkor fedeztem csak fel, hogy mezítláb van, s zoknijai szép rendben ott sorakoznak a nagy juharfa egyik vízszintes ágán.
-Ez itt a Zokniszárítófa- mutatta.
Hát való igaz, tényleg az volt. Direkt úgy lettek kiképezve az ágai, hogy a manó kiteregethesse rá a fuszeklijait.
-Kipróbálhatod te is! - nézett rám készségesen.
-Hm, azt hiszem most nincs rá szükségem. Még csak nemrég indultam, nem izzadtam bele a bakancsomba.
-Jó, ahogy gondolod. De ha máskor erre jársz, csak használd nyugodtan.
- Igazán köszönöm, ez rendkívül kedves tőled.
-Nekem gyakran igénybe kell vennem. Tudod, rengeteget járom az erdőt. Ellenőrzöm a füvek és falevelek növését, a virágok illatminőségét, az őzgidák színét, hogy megfelelően tudnak-e rejtőzködni, hallgatom a madarak hangját, hogy kiszűrjem belőle várható-e eső, meglesem, hány tojást rak a feketególya és fel se tudnám sorolni, mi mindenre kell figyelnem még.
-Gyönyörű munkád van!-sóhajtottam kicsit irigykedve.
-Ilyenkor tavasszal aztán meg se szeri se száma a tennivalóknak. Képzelheted!
-Akkor nagyon elfáradhatsz.
-Igen. Ezért aztán időnként eljövök ide, megszárítom a zoknijaimat, kifésülöm a szakállamat, mert minden beleakad ahogy bújkálok a bozótosban, és a hajam is rendbe kell néha szednem, hogy ne legyen olyan gubancos.
-Óóó, ebben igazán segíthetek!-kiáltottam fel örömmel- Szakképzett fodrász vagyok. Úgyis olyan haszontalannak érzem magam most hirtelen egy ilyen fontos személy mellett, mint te.
-Na látod ez jó ötlet!-csettintett egyet a manó.
Nem is késlekedtem, gyorsan a háta mögé kuporodtam, és igazi erdőjáró frizurát kreáltam őkelmének.
-Sajnos tükör nincs nálam, de majd ha tó közelébe érsz, megnézheted magad.
-Úgyis lesz! De most gyere falatozzunk, én nagyon megéheztem!
Elővett egy zacskó tepertőt, befőttesüvegbe gyömöszölt savanyúkáposztát, még fokhagymával megdörzsölt pirítóskenyér-kockák is voltak nála.
-Hoztál pálinkát?-kérdezte.
Becsszó, még szerencse, hogy minden eshetőségre felkészülve raktam egy üvegecskével a hátizsákomba. Az ember sose tudja, hol éri az éjszaka. Így hát rettentő büszkén vettem elő, hogy lássa, nem csak a manók értenek a dolgokhoz.
Nem mondta ki nyíltan, de azt hiszem elégedett volt velem.
Koccintottunk, falatoztunk, még egy fél liter borocska is került a batyujából, úgyhogy igazán királyi lakomát csaptunk.
Valahogy fel se tűnt, de úgy hablatyoltunk egymással, mintha nem is egy órája találkoztunk volna először. Rettentő sok mókás történetet tudott, nem győztem kacagni. Azelőtt fogalmam se volt, hogy ilyen jól lehet mulatni egy manó társaságában.
Lassan alkonyodni kezdett, úgyhogy indulnia kellett tovább. Felhúzta a zoknikat, szép módszeresen bepakolt a batyujába, aztán eszébe jutott valami, újra kipakolt, aztán megint szép módszeresen, sorban bepakolta a dolgait. Én figyeltem és vigyorogtam az orrom alatt. Hogy mennyit el tud tötyörögni! Egészen furcsa egy manótól. Azt gondolná az ember, hogy zsipp-zsupp, hipp-hopp, aztán már ott sincs.
Végül minden a helyére került és felállt.
-No akkor én megyek.
Csak akkor döbbentem rá, hogy most el kell válnunk, és alaposan elszontyolodtam.
-Mikor láthatlak megint?
- Majd ha a Jó Isten is úgy akarja!-mondta mosolyogva.
Aztán egy darabig vakarta a fejét-azt hiszem megsajnált a nekibúsult ábrázatom miatt-, majd kitépett három szálat a szakállából és a tenyerembe rakta.
-Olyan jó erdőjáróhajat csináltál nekem, hát meghálálom. Ha nagy bajban vagy, csavard egyiket az ujjadra, és ott leszek.
Kicsit hitetlenkedve bámultam a tenyerembe. Ilyen csak a mesékben van. Biztos kamu az egész.
Kitalálta a gondolatomat:
-Bízz a becsületességemben!
Ránéztem, elmosolyodtam, aztán megnyugodva indultam el lefelé a hegyről.
Néha, ha nagyon szomorú vagyok, vagy álmatlanul forgolódom, előveszem az egyik szálat és nézegetem.
De még sosem mertem az ujjamra csavarni. Végülis nem zavarhat az ember holmi csipp-csupp dolgokkal valakit, aki egész erdőknek kell gondját viselje éjjel-nappal.
Majd egyszer. Majd egyszer biztos bátorságot veszek.
