Álom és ébrenlét határán forgolódva
fekszem
órák, hetek, évek óta.
Zárt szemhéjam mögött- részekből egész-
próbálom összerakni magam.
Villámcsapás a felismerés:
valaki figyel.
Az erkélykorlát alatt tenyérnyi rés,
ott kandikál, szemérmetlenül
szobámba lesve
a telihold.
Arcán kaján vigyor:
„Lám, lám, előttem nem marad titok”
S nem kapta el tekintetét,
mikor pillantásunk találkozott.
Államig húzom a paplant,
s mint rajtakapott, riadt gyerek
fekszem mozdulatlan.
Csak néhány perc,
s lassan tovaúszik az égi vándor,
tarisznyájában meglesett álmaim.
Hogy ne feszengjek,
felverte a szunnyadó rigókat.
Fél négy van, szombat.
Ez a nap is álmok nélkül indul.
Kép az Fb-ről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése