A harmónia

A harmónia a minden ígéretével felkelő reggeli Nap.

(Sri Chinmoy)

Szabó Éva: Indulás előtt

Csomagoljunk
Legyünk útra készen
Mielőtt minden
Eltörik egészen
Hisz oly kevés
Mit vinni kell
Egy "megérte"
Egy "hinni kell"
Egy szerelemtől
Fényes pillanat
A sárba süppedt
Kő alatt
A sötétben
Egy résnyi fény
Élétől
Megsebzett remény
Mert valami
Végérvényes rend kell
Ha nagy útra
Készül már az ember
Tudván
Hogy akkor sem néz
Hátra
Ha nevét valaki
Mégegyszer elkiáltja...

Balogh Tibor: Sárgult falevél

Sárgult falevél
őriz egy megélt napot
vándor mesékben.

Ana Blandiana: Melyikünk

Amikor elmégy,
Nem tudom, melyikünk hagyja el a másikat.
Mikor kinyújtom karomat,
Nem tudom – önmagam keresem-e.
Amikor így szólok: szeretlek –
Nem tudom – magamnak mondom-e.
S akkor éget a szégyen.
Egykor
Tudtam, hogy milyen vagy.
Karcsú és magas.
Tudtam, hol kezdődsz el,
S én hol érek véget.
Könnyen megtaláltam
Ajkadat, nyakad,
Kulcscsontod, a vállad.
Tudtam: ez az ajkad,
S ez – az én emlékem.
Szerettük egymás kezét fogni…
Melyikünket győzték le?
Ki maradt meg?
Kié ez a test?
Enyém vagy a tied?
S melyikünk után
Fog el úgy a vágy?
Éppen csak hogy némán,
Fogcsikorgatva, hunyorítva,
Nehezen tudlak
Legyőzni magamban.

/Bán Péter fordítása/

Szabó Éva: Őszi töredékek

Furcsa lesz majd az ablak mellett

a decemberi hó ha hull

függönye mögött arcod látom

már tudom nézni józanul

Van ágyam, reggel teaillat

szívem magának rak tüzet

tenyeremben megül egy csillag

lesz hóesés is nélküled

Befordultam a sarkon

az úton szembe jött velem
fázósan, kopott kabátban

egy tegnap esti szerelem

Nézd megkoptak a sárgák

megfakultak a kékek

magunkra maradtunk

őszi töredékek

Itt találtam

Böröczki Mihály: Birsalmák

A sárga gömbök úgy lógtak a fákról,

mint akik minden tudnak a világról,

a szilvafát, az öregedő körtét,

a két barackfa mindenik gyümölcsét,

a cseresznyén az égre korhadt ágat,

a lábnyomot, mi ott maradt utánad,

a tavaszt, ahogy szirmot bont az ágnak,

a csirrogását sok vendégmadárnak,

a napfényt, esőt, nyárnapok futását,

a madárfüttyös hajnal hasadását,

a súlyra hajtott ágak büszke álmát,

a fákat, kik a szelet zabolázzák,

a rigócsalád  íves föl-le röptét,

a kerítést, a búvós zugok csöndjét,

és bokor, fa, fű széles mosolyt ölt föl,

amikor elősárgulnak a zöldből,

nagy utolsónak maradnak a kertben,

s hogy fanyar ízük sejdítse a nyelvem,

az őszi napfényt végső nászra kérik,

és bársonybőrük kőkeményre érik.

Ha valakit nem szeretsz

"Ha valakit nem szeretsz, azt nem olyannak látod, amilyen, hanem rávetíted a saját arcodat: a félelmeidet, az előítéleteidet, mindazt, amit nem kedvelsz magadban. Ha nagyravágyó vagy, gőgösnek véled, ha pénzsóvár vagy, mohó gazembernek, ha kéjsóvár vagy csábítónak, ha boldogtalan, akkor ő tett tönkre. Lényegében mindkét nézőpont: kivetítés. Egy jó ember könnyen lát jónak mindenkit. Egy rossz minden egyes társáról azt gondolja, hogy aljas. Akiben azonban fölébredt a benne lakó Isten, mindenkiben hajlandó észrevenni, még abban is, aki ezt nem látja önmagában."

/Müller Péter/ 

Fotó: Jacky Parker

Bónus István: Rossz kutya

Rossz kutya, te csúnya rossz kutya! -
Mondom neki, – s Bundás úgy örül,
Szemében fekete láng gyullad
S ész nélkül lót-fut lábam körül.
 

Szavaim, hogy mit jelentenek
Nem érti, nem ügyel rája,
Csak az érzelmeket fogja fel
Agyának pici antennája.
 

Megérzi, hogy szavam nem üres:
Melegítő áram van benne,
S árad felé annyi szeretet:
Három kutyának elég lenne.
 

Rám néz s szeméből: hűség, hála
lobban felém fekete lángban,
Mintha tudná, mennyi kutya jár
Jó szó nélkül a nagyvilágban…
 

Nem csak kutya, de mennyi ember!…
Én is ténfergek erre-arra,
Szürcsölök olykor örömet is,
De fanyar keserű az alja.
 

Mert mindig közönyre ébredek,
S ha rálépek utamra reggel:
- Rossz kutya, te csúnya, rossz kutya! -
Nem mondja senki szeretettel…

Baranyi Ferenc: Valami mindig közbejön

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

by Gusti Yogiswara

Köszönöm

"Köszönöm a szereteted, de ne gondolj rólam többet, mint ami vagyok, szürke, sápadt kis küzdője az életnek, aki talán többet szenvedett, aki talán érzékenyebb, mint az átlagemberek; de aki önző, mint minden ember. Az, hogy szeretlek, talán az is önzés. - Érzem, hogy szeretetre van szükségem, és érzem, hogy ezt a szeretetet csak Te vagy képes nekem megadni."

(Boncza Berta)

Hozzád szólok most.

Hozzád szólok most.

Hidd el, hogy első vagy!

Első és egyetlen.

Egy igazán jó közösségben mindenki első és egyetlen.

Ha anya vagy, és tíz gyereked van, tudod.

Boldogság, és persze nagy felelősség a tíz gyerek – de mindegyik egyetlen.

Mindegyik külön világ.

Mindegyik más, és éppolyan fontos és egyedi ember, és szeretett gyerek, mint a többi.

A Sok, ha lelki szemekkel nézel, nem nagy szám.

A nagy szám: az Egy.

Az egyetlen.

Ha szeretsz valakit, azt mondod neki: „Egyetlenem!”

És ebben minden benne van.

Most, kedves barátom, beléptél egy olyan közösségbe, ahol sokan vannak.

Nagyon sokan.

De ha nem érzed, hogy te vagy az EGYETLEN, ne maradj itt.

Pártok, vallások és szervezetek hajlamosak a mennyiséget nézni, a mennyit.

Nálam azt tapasztalod majd, hogy az én számomra, a milyen a legfőbb szó.

Nem a mennyi.

Ha írok, nem sok embernek írok, hanem mindig csak egynek: Neked. Aki lelkemnek arra a helyére állt, miközben olvassa művemet, ahol a TE van.

Nem tudok a szemedbe nézni.

Sajnos, még a kérdésedre sem válaszolni.

Ez egy ilyen műfaj.

De a mondataid eljutnak hozzám.

Ezen az oldalon te adsz nekem.

Akár csak úgy, hogy magadról mesélsz.

Szeretettel köszöntelek, az EGYETLENEK nagy társaságában.

/Müller Péter/