Lehet, hogy angyal

Az angyalok egyrészt láthatatlanok, másrészt közöttünk élnek, álruhában. Ezzel egy idő óta komolyan számolni kell. Nem tudod, ki a gyereked, a barátod vagy az idegen, aki leül melléd a villamoson. Lehet, hogy angyal.

/Müller Péter/

Fotó: Magdalena Berny

Az ember sosem azt hallja...

Az ember sohasem azt hallja, amit mondanak neki, hanem amit a lelkében lefordít magának. Így működünk, csak nem vesszük észre. Minden külső benyomást újrateremtünk magunkban. Minden érzést, gondolatot. Ha én azt mondom neked: „kék”, a benned fölvillanó kék más lesz, mint az enyém. Ha én azt mondom: „Jézus”, az, akire én gondolok nem ugyanaz, mint akire te gondolsz, még akkor sem, ha mindketten római katolikusok vagyunk, és egymás mellett ülünk a templomi padban.
Mindent újrateremtesz magadban, a saját életanyagodból. Az emlékeidből, tapasztalataidból. Megdöbbennél, ha látnád, hogy milyen kevés az, ami egyforma. És hogy mennyire élsz egy olyan külön világban, melyet önmagad teremtesz. Ezért megérteni is csak a lelkünk legmélyén tudjuk egymást.

(Müller Péter)

Az ember ott van...

Az ember ott van, ahol a figyelme. Ha a sebedre figyelsz: ott vagy. Ha a szomorúságodra: ott vagy. Ha valami nagy csalódás ért, veszteség vagy hűtlenség, figyelmed a csalódásnál időzik, és energiával táplálja az érzéseidet. Újra és újra ismétli magában, kiszínezve, és képzelettel tovább szőve az eredeti élményt. Sajnálod magad, siratod magad, s betölti egész lelkedet a szürke-lila düh és komorság és keserűség. Az érzéseink nem önfenntartóak. Szükségünk van energiára. Tápanyagra. Éltető vérre. Figyelemre. Egész lényünket eluralhatja a rosszkedv - és észre sem vesszük, hogy ezt mi magunk tápláljuk. De egy hirtelen jó hír kiránthat a mocsárból.

Egy levél. Egy jó szó. Bár az utóbbi kevés hozzá, mert valójában szeretünk a rosszkedv mocsarában henteregni - van abban valami kéj is. Van bennünk egy öntudatlan, lomha víziló, aki nem szívesen mászik ki a napfényes partra. Ezért - figyeld meg - egy baráti jó szó, bölcs tanács, esetleg egy szeretetteli simogatás már-már kicsalna a rosszkedvedből, de visszahúz a mocsár.
 
Nem jó szenvedni. De néha szeretünk, mégis. Érzelmeink legyőzik az öntudatunkat. Főleg akkor, ha nem vagyunk önmagunk urai.

/Müller Péter/

Ha valakit nem szeretsz

"Ha valakit nem szeretsz, azt nem olyannak látod, amilyen, hanem rávetíted a saját arcodat: a félelmeidet, az előítéleteidet, mindazt, amit nem kedvelsz magadban. Ha nagyravágyó vagy, gőgösnek véled, ha pénzsóvár vagy, mohó gazembernek, ha kéjsóvár vagy csábítónak, ha boldogtalan, akkor ő tett tönkre. Lényegében mindkét nézőpont: kivetítés. Egy jó ember könnyen lát jónak mindenkit. Egy rossz minden egyes társáról azt gondolja, hogy aljas. Akiben azonban fölébredt a benne lakó Isten, mindenkiben hajlandó észrevenni, még abban is, aki ezt nem látja önmagában."

/Müller Péter/ 

Fotó: Jacky Parker

Hozzád szólok most.

Hozzád szólok most.

Hidd el, hogy első vagy!

Első és egyetlen.

Egy igazán jó közösségben mindenki első és egyetlen.

Ha anya vagy, és tíz gyereked van, tudod.

Boldogság, és persze nagy felelősség a tíz gyerek – de mindegyik egyetlen.

Mindegyik külön világ.

Mindegyik más, és éppolyan fontos és egyedi ember, és szeretett gyerek, mint a többi.

A Sok, ha lelki szemekkel nézel, nem nagy szám.

A nagy szám: az Egy.

Az egyetlen.

Ha szeretsz valakit, azt mondod neki: „Egyetlenem!”

És ebben minden benne van.

Most, kedves barátom, beléptél egy olyan közösségbe, ahol sokan vannak.

Nagyon sokan.

De ha nem érzed, hogy te vagy az EGYETLEN, ne maradj itt.

Pártok, vallások és szervezetek hajlamosak a mennyiséget nézni, a mennyit.

Nálam azt tapasztalod majd, hogy az én számomra, a milyen a legfőbb szó.

Nem a mennyi.

Ha írok, nem sok embernek írok, hanem mindig csak egynek: Neked. Aki lelkemnek arra a helyére állt, miközben olvassa művemet, ahol a TE van.

Nem tudok a szemedbe nézni.

Sajnos, még a kérdésedre sem válaszolni.

Ez egy ilyen műfaj.

De a mondataid eljutnak hozzám.

Ezen az oldalon te adsz nekem.

Akár csak úgy, hogy magadról mesélsz.

Szeretettel köszöntelek, az EGYETLENEK nagy társaságában.

/Müller Péter/

Az élet rendetlen

Az élet tengerét mélyben lévő áramlatok mozgatják, amelyekhez nincs köze a felszíni tudatosságnak. Az embernek fogalma sincs arról, hogy léteznek, azt hiszi, csak az van, amit ő tud és ért. Csak az első jéghegynél veszi észre, hogy a hajója nem oda megy, ahová gondolta.
Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan.
Szívvel, tapintással, ösztönnel, szaglással, ihlettel és bölcs teljességtudattal is látni kell. Egy jó szó, egy időben nyújtott segítség vagy egy őszinte csók értékesebb lehet, mint egy tudományos értekezés, és valódibb is.

/Müller Péter/

Fotó: Kyle McBurnie