Koosan Ildikó: Kire bízzam?

Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Milyen hazába, kinek írjam?
Milyen motetta szent hevére,
Milyen ezüstbe fürdő éjre,
Milyen barbár, durva szavakra,
Lódobogásra, lélekharangra,
Milyen vajúdó állati testre,
Milyen villámra, fergetegre,
Milyen ugarba vetett magra,
Milyen vulkáni tűz-salakra,
Milyen kardélen kéklő fényre,
Milyen irdatlan szenvedélyre?
Égő könnyek, ha megerednek
Milyen folyammal versenyezzek,
Milyen áradás, lavina, átok
Rejtse magába elmúlásod,
Zsombékjaim zsurlóhegyére
Milyen apadó ártatlan vérre,
Hová rejtsem el hallgatásom,
Keresztre vert feltámadásom
A fájdalmat mert szóra bírtam?
Ha nem vagy a titkot kire bízzam?

Koosán Ildikó: Vigaszul hozni

Morzsánként gyűjteni a szépet,
hó-paplanon csillámló fehéret,
hajnal-derengő völgyi álmot,
surranó szelet, vörösbe mártott
alkonyatok bársony melegét,
vén szőlőhegyek pezsdítő levét,
égen feszülő tinta-kéket,
bárányfelhőt, csábító messzeséget,
virágbibét, termékeny porzót,
mézet, illatot, magához vonzót,
mozaikfényt méhecske szárnyon,
ünnepnapot ájtatos imákon,
alkotást, mit szül az értelem,
harmatcsepp-gyöngyöt fűszáltengeren,
fény játékát, s ahogy átoson
bújócskázva zöld bogárhátakon
a természet a velünk rokon.
Csodálni a lét kristályvirágát,
szívekbe hajló fényes ágát,
s e szépséget mind csokorba szedve
vigaszul hozni az embertelenbe.