Parancs János: Az önteltség ellen

és mi lesz,
ha most sem szólal meg a hang?
mi lesz, ha tartósan hallgat?
mi lesz az örökös csöndben?
mi lesz, ha élni kell tovább,
éveken át meddőn fülelve?
mi lesz, ha cserben hagynak a szavak?
ha többé nem leszel képes
az áradó zengésből kiszűrni őket?
akkor majd mivel áltatod magad?

Ágai Ágnes: Emlékezlek

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

Fotó: az Fb-ről

Boncza Berta: Vallomás a csodáról

Figyeljetek rám, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a Csodát, mit szememmel láttam,
kezemmel fogtam, simogattam,
szivét szivembe befogadtam...
Nem láthatjátok többé mását,
emberformában élő társát
a Csodának, ki lánggal égett,
míg egy órában porrá égett.
Égig lobbant az égő fáklya,
könnyes szemem rémülten látta
a fényt, ami elemésztette.
Kezem még a kezét kereste,
kezembe tévedt finom ujját,
keskeny körmét, karcsu csuklóját.
Barna haja lobogó selyme
tegnap még vállam havát verte,
igéket hirdetett a szája,
vonagló ajka bús korállja
áldást és átkot hagyott rátok...
Emlékezzetek, fiuk-lányok.

Szemem barnult arcokra vonza
ma is bőrének izzó bronza,
sötét szemének kékes lángja
éget ma is egy más szempárban,
szeszélyes rajzu, meleg szája
rámijeszt egy idegen szájban, -
mégsem lesz neki soha mása,
mert a Csodának nincsen párja.
Homloka ivelt boltozatja
alatt tüzelt két, bús szeme,
megbabonázóan fekete,
óriás tava a titoknak,
sírásoknak, szédült álmoknak.
Sorvasztó tüzű rosszasága
mélyén vezekelt a jósága.
A jósága - az ő jósága -
minek nem lehet soha mása.

Figyeljetek jól, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a titkot, mit közelről láttam.
Szívét szívembe befogadtam,
a hitemet zsámolynak adtam,
mégsem láthatom többé mását,
emberformában élő társát.
Nem hasonlithat senkire,
sem a szeme, sem a szíve,
kínból halálba szépült szája,
sem az áldása, sem az átka, -

mert a Csodának nincsen párja.

(1931 nyara) 

Parancs János: Ismét a tavasz

A jószagú levegő. A csicsergő,
a csivitelő, a füttyögő madarak.
Az opál ég alatt a könnyű pára.
A tavaszi napsütéstől kótyagos,
cikázó rovarok, lepkék, bogarak.
Kibuknak a földből a füvek, a csírák,
tündökölnek és illatoznak az ibolyák,
az ismeretlen nevű, apró virágok.
Erjed és pezseg újra a természet,
ki tudja hanyadszor, hány ezer éve,
hogy kihordja és világra szülje
az esélyt, a folytatás reményét legalább.
Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé;
ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó,
hitetlen és erőtlen lélek vagyok.
Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás,
gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás,
ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény

Holdfogyatkozás

"Kimentem az erkélyre, s mint minden este, felnéztem az égre. 

Atyaisten! Holdfogyatkozás! (...) Ezt nem lehet egyedül elviselni. (...) Eszembe jut barátom, akivel két hete az újholdat néztük. Csakhogy ő most Európa másik csücskében van. Mindegy, megvan a hotel száma, hívom, kapcsolják, meglepett, álmos hang: Te vagy? Mi történt? Holdfogyatkozás van, hadarom, csak annyi, hogy nézz ki az ablakon, és bocsánat, ha felébresztettelek. 

Leteszem a kagylót. 

Nem kellett volna. Hülyét csináltam magamból. 

Egy óra múlva csöng a telefon. Most ment le az árnyék a Holdról, mondja. Aludj jól."

(Janikovszky Éva)

Hartay Csaba: Őszinte rész

Felhívsz valakit, még van benned a tegnap esti szeszből.

Hülyülsz, jópofizol. Ő meg benyögi, hogy bocs,

meghalt a nagyapám. Kínos csend, őszinte részvét.

Van valami érthetetlenség azok körül, akiknek meghal valakijük.

Mintha őriznék, szorítanák, és meg vagy illetődve.

Ilyenek a friss gyermekesek is. Szoptatás van - mondják.

Te meg nem lehetsz ott sem halálban, sem születésben.

Neked van konyhád a morzsákkal és a szalámihéjjal.

Te élsz, ők meg nem engednek közel. Mégis van értelme.

Hartay Csaba: Semmi különös

Azt nehéz

Hogy ilyenkor már

Nem köttetnek barátságok

Bizalmatlanságok köttetnek

Gyanakvás

Közöny köttet

Nincsenek események

Csak üres dátumok

A semmi különöst

Nehéz elfogadni

by Mirka Wolfová

Kálnay Adél: Hamvadó idő

Látta nagyanyámat valaki,
amikor kezét a kilincsre tette,
és benyitott a homályos szobába?
Nagyapám már ott feküdt az ágyon,
az utolsó mosoly szája szögletében,
kezét összekulcsolva szépen,
ahogy feküdni szoktak az álmodók,
akiknek szép képeket vetít a
hosszú éjszaka.
Akkor nagyanyám odament az ágyhoz,
és végighúzta kezét a hideg homlokon...
Ki látta azt a kezet,
ráncaiban a nehéz éveket? 

És már ment is, nem időzött,
mert dolog volt nagyapám körül,
tenni kellett a gyertyákat, virágot,
ott volt még a tükör is takaratlan.
Meg sem állt a barna fényű kép előtt,
amelyen mirtusszal fején illeszti arcát
ahhoz a szép férfiarchoz.
- Mert olyan szép ember volt a nagyapád,
hogy amikor a boltba belépett...
Ki látta nagyanyámat, amikor piros
arccal cukrot mért a boltban?
Mézszőke copfjai lesöpörték az
elszóródott szemeket a pultról,
és nem mert az ajtóra nézni,
ha az a szép ember lépett be rajta.
Egyszer a kezük összeért,
és sima volt még az a kéz,
mint a bársony.
Csak arrébb rebbent,
nem menekült,
hanem ott maradt ötven évig,
rebbenésnyire tőle.
Ki látta azokat az éveket?
Ki látta bennük nagyanyámat,
ahogy hordozza csendben terheit,
aztán végül már inkább csak álldogál,
ablaknál, kerítésnél, temetőben,
vagy a buszra várva álldogál a
permetező esőben, könnyű szélben,
és megadóan tűri szótlanul,
ahogy lassan szürke port szór
hajába a hamvadó idő...

Kép: Czeglédi Zoltán -Kezek