Boncza Berta: Vallomás a csodáról

Figyeljetek rám, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a Csodát, mit szememmel láttam,
kezemmel fogtam, simogattam,
szivét szivembe befogadtam...
Nem láthatjátok többé mását,
emberformában élő társát
a Csodának, ki lánggal égett,
míg egy órában porrá égett.
Égig lobbant az égő fáklya,
könnyes szemem rémülten látta
a fényt, ami elemésztette.
Kezem még a kezét kereste,
kezembe tévedt finom ujját,
keskeny körmét, karcsu csuklóját.
Barna haja lobogó selyme
tegnap még vállam havát verte,
igéket hirdetett a szája,
vonagló ajka bús korállja
áldást és átkot hagyott rátok...
Emlékezzetek, fiuk-lányok.

Szemem barnult arcokra vonza
ma is bőrének izzó bronza,
sötét szemének kékes lángja
éget ma is egy más szempárban,
szeszélyes rajzu, meleg szája
rámijeszt egy idegen szájban, -
mégsem lesz neki soha mása,
mert a Csodának nincsen párja.
Homloka ivelt boltozatja
alatt tüzelt két, bús szeme,
megbabonázóan fekete,
óriás tava a titoknak,
sírásoknak, szédült álmoknak.
Sorvasztó tüzű rosszasága
mélyén vezekelt a jósága.
A jósága - az ő jósága -
minek nem lehet soha mása.

Figyeljetek jól, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a titkot, mit közelről láttam.
Szívét szívembe befogadtam,
a hitemet zsámolynak adtam,
mégsem láthatom többé mását,
emberformában élő társát.
Nem hasonlithat senkire,
sem a szeme, sem a szíve,
kínból halálba szépült szája,
sem az áldása, sem az átka, -

mert a Csodának nincsen párja.

(1931 nyara)