Sajnos, nem

"20-25 évvel ezelőtt az a tapasztalat, hogy valakinek szüksége van rám, fölerősített bennem egy tudattalan folyamatot, hogy akkor nekem rogyásig, pusztulásig a másik rendelkezésére kell állnom. Ez a felismerés visszautalt a gyerekkoromba, amikor szintén nem tudatosan megtanultam a szüleim, a családunk szükségleteire hangolódni, a sajátjaim rovására. Később pedig természetesnek tartottam, hogy ahhoz, hogy rendes ember és jó pap legyek, mindig rendelkezésre kell állnom, ha valakinek szüksége van rám. Ebből mára kigyógyultam, és megtanultam önmagamat is számításba venni. Sokatoknak jelenthetett már rossz érzést, hogy amikor azt kérdeztétek tőlem: 'Tudnál-e bennünket vállalni jegyespárként?' - azt mondtam nektek, hogy sajnos nem. Talán nem is tudjátok, mennyi munkám van abban, hogy ezt képes legyek kimondani, miközben nem esik jól nem segíteni, de jól esik annyit vállalni, amennyit elbírok." 

/Részlet Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig című könyvéből/

Elena Shumilova képe

Lesznek

"Lesznek olyan hiányaink, amelyek végigkísérik az életünket, anélkül, hogy betölthetnénk azokat. 

A tegnapi ölelést, a múltbéli dicséretet, gyöngédséget, az elmúlt évtizedbeli boldogságot és az elmaradt gyerekkori gondoskodást ma már nem kaphatom meg. Persze igyekezhetek rávenni a környezetemet, hogy a hiányaimat töltsék be - de ez előrelátható kudarccal fenyeget.

Másfelől megnyithatom magam ennek a napnak a simogatása, együttérzése, öröme és ajándékai felé, miközben hordozom a hiányaimat, de a belőlük fakadó hiányérzetemet nem igyekszem mindenáron tompítani.

Ha fölfedezzünk és megelégszünk azzal, amit a mai nap ad, az megelégedetté tehet a hiányaink ellenére is." 

/Pál Ferenc - A szorongástól az önbecsülésig/

Asep Bowie fotója