2018. május 23., szerda

Kartal Zsuzsa: Vallomás az ifjúságról


1.
Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt
megállítani a halált,
a halált, – amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet, nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk. Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk, ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk, de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal – de csak így – bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk, mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid – érzelgős körítéseit,
nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.
 
2.
Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék lesz,
meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.

3.
Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel,
mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.

4.
A szerelemről ironikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk,
pedig nincs is szerelem, csak valami sivár pótlék,
két másnemű reménytelen összeborulása egy alig világított szobában,
ahol ha akarnánk se találnák meg egymást,
de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten felszisszen,
ha ráállunk,
és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük, és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen,
meg hogy talán fontolóra kéne venni.
És ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van, emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát.
És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek,
akiktől nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.


*Kép: Nidhi Chanani 

2018. május 6., vasárnap

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.

Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.



*Kép forrása: Pinterest 

2018. május 5., szombat

Szabolcsi Zsóka: Nem volt ideje...


Kendőjét én hordom ma már.
Panaszkodom neki, s mesélek.
Mosolya naponta bátorít.
Fényképen áll szökőkút mellett.
Hiányzik karácsonyunkból,
s velem dalol a fa alatt,
Hegedűjén ellazult a húr,
dúdolok neki új dalokat.
Fejfájós napokon hozzá hullok.
Nyugtalan órán nyugodt lelke vár.
Nem volt ideje megőszülni.
Kendőjét én hordom ma már.



*Kép forrása: Pinterest




Bálint Lea: Boldogságom erdeje


34.

Meghajlok virágoskerted előtt
letépek néhány fodormentát.
Az illatát
beledörzsölöm tenyerembe.
Arcomat kezem közé fogom
mint imakönyvét nagyanyám
s hallom a régi zsoltárokat.
Az égig érő lajtorja
tetején libben egy szoknya
felhőfakó mint az övé
és angyalok gyűlnek köré.

1966




*Kép forrása: Pinterest 

 

Bálint Lea: Boldogságom erdeje

8.


Akinek meghal az anyja
és él a lánya
az félárva
mint az anyám.

Most alszik.
Megigazítom
rajta a takarót
hadd álmodja vissza
a nagyanyót.




 * Kép forrása: Pinterest
 
Web Statistics