Etette, itatta a fekvőket, fáradhatatlanul – a csoda sem tudta, honnan kerítette hozzá az erőt. Kórteremtől-kórteremig, ágytól-ágyig tipegett, araszolt a görbe hát. Mindenkihez volt egy-egy megnyugtató, jó szava; itt megigazította a takarót, ott felrázta a párnát.
Minden hajolását, mozdulatát vézna testének kísérteties, hátborzongató zenéje kísérte: ropogtak a porcvesztett csigolyák, kattogtak a laza ízületek, pengtek a rövidült inak, súrlódtak a kiszáradt izmok. Sok éve kísérte ez a zenekar, vele a fájdalom (ó, micsoda fájdalom!), de megszokta, elfogadta – társak voltak.
Aztán, amikor egy istápoltja kevés híján megfulladt a lelkes, de hozzánemértő etetéstől-töméstől, megtiltották, hogy segítsen. De ő nem tudott nem segíteni. Tovább etetett és itatott, nyugtatott, simogatott, igazított: az évtizedeken átívelő munka rutinja, a hivatás- és felelősségtudat beleégett, akár forró acélcsepp a húsba. Vérévé vált, keringett benne, hol gyorsabban, hol lassabban – a sodrás vitte magával, olyan szorosan fogva, markolva, akár a gleccser a benne rekedőt.
Így ő nem tudott nem segíteni… Tovább etetett és itatott, nyugtatott, simogatott, igazított.
Nem sokáig. Féltek és féltették, ezért ágyhoz kötözték. Odabilincselték, bizony, hiszen egy volt a sok közül, egy a sok veszélyes közül, aki kárt tehet másokban (jószándékból, urambocsá’, de meg is ölheti…), hiába, hogy etetett és itatott, hiába, hogy nyugtatott, simogatott, igazított…
Halkan zenélt a rab test az ágyban – nem szabadulhatott. Igazából nem értette az egészet, reggeltől-estig csodálkozva, hökkent ábrázattal nézett a körülötte lévőkre, és hiába mondták el tízszer, százszor, ezerszer, miért, egy verébugrásnyi idő alatt elfelejtette.
Soha nem volt kenyere a raboké, hát hogyan is jegyezte volna meg, hogyan is vált volna vérévé a fogság…
Az idő lerakta meszes hordalékát az ereiben, a kór egyelőre csak bele-belerágott a magas homlok mögött, a hófehér haj alatt domborodó-terpeszkedő lomha agyszövetbe, de az így is olyan már, mint egy jól elkészített Ementáli: lyukkal teli.
Nem tudta, hogy majd egészen elveszik az időben, a térben, szerettei is idegenekké lesznek, akik kedvesen szólnak, meg-megölelik, és gyakran sírnak az ágya szélén ülve… Azután teljesen elveszik számára a külvilág, és valami ismeretlen, elképzelhetetlen űrben létezik, míg el nem fogy a levegő…
Akkor, majd csak akkor nem akar etetni, itatni, nyugtatni, simogatni igazítani… De addig… addig csodálkozva, hökkent ábrázattal néz a körülötte lévőkre, és rab teste halkan zenél a fehér kórházi ágyon, amikor mozdul.
Dezső Anna
Kép forrása: internet
