Fekete István: Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt,
láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e a szélben hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit.
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se vizeken rengő csillagot?

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt.

Láttál-e ezer szárcsafiókát,
úszó fészket a nagy vizeken?
S hallgattad-e ködös hajnalokon
a vándormadár mit üzen?

És a nádi széna volt-e párnád,
millió béka muzsikád,
imbolygó bagoly régi barátod,
nyársonsült keszeg a vacsorád?

Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz?
s a nádason átrepül az álom,
és rádsóhajt lágyan a puha fűz?

Álmod ha őrzi millió nádszál,
és tartja feletted az eget,
neked adja a csillagos békét,
és megsimogatja szívedet.

Fotó: zsizs/ képguru

Fekete István: Útra kelünk

- részlet - 

Már amikor hazaérkeztem, éreztem, hogy valami nincs rendben a házban. Valami panaszféle úszott a levegőben, vagy figyelmeztetés, vagy...szóval nyugtalan voltam.
  Tán a tavasz? - gondoltam egy pillanatra, de a hőmérő hűvöset mutatott, s ehhez hozzáadva éveim számát, gorombán elhessegettem ezt a ledér gondolatot.
  Hát akkor mi?
  A hőmérőről azonban Mackóka jutott eszembe, és Mackó nem volt a helyén.
  - Mackót kineveztük könyvtárosnak - mondták a Házi Hatalmak - , sokat van egyedül, hát olvasgasson. Meg időnként be is lepi a por...
  " Ehen - gondoltam magamban, mintha még falusi lakos lennék -, ehen...szóval könyvtárosnak." És úgy tettem, mintha nagyon örülnék, mert Mackóért mindenre képes vagyok, még képmutatásra is. Ez a kinevezés azonban sehogysem tetszett nekem. Ez a kinevezés a mellőzésnek egy fajtája, félretolás a tettek mezejéről, ez a kinevezés hűtlenség.
  - Így van, Mackóka?
  Kis barátom hanyagul féloldalt feküdt a könyvek között, s mindjárt megláttam a stoppolást a talpán, mely a gyengéd kezekre vallott, ámbár inkább a molyokra kellett volna vigyázni.
  - Így van, vagy nincs így?
  Nem egészen mentette a helyzetet Mackó, amiből ismét kiérzett kis barátom lovagiassága, ami korával csak nőtt és fényesedett. Mackóka ugyanis - ha jól emlékszem - most volt karácsonykor húszéves. Húsz éve egyszer csak ott ült a fa alatt, mint valamelyik nagynéni ajándéka valamelyik gyereknek. Sárga bundája akkor még vadonatúj volt, és okos kis szemével, fitos orrával, tappancs talpával egyenesen belegyalogolt a család szívébe. Akkor megmozdult, s azóta él, és csak a dolgokkal ismeretlen ember gondolhatná, hogy Mackóka egy közönséges, kopott, bazári játék mackó. Hohó! Vigyázzunk a szóval, emberek!
  Mackókában a család egész szíve benne van, és osztatlan szeretete - amiből öt ember is megélne -, csak azt nem tudom, hogy a bátorság honnét került bele, mert volt idő, amikor mi elfutottunk az otthonból, míg Mackóka kitartott a vártán, és vigasztalta a bombázás izgalmában reszkető babákat és cifra tigriseket. Mert karácsony volt akkor is.
  Azóta Mackó elsőrendű családtag, akire többször rábízzuk a házat, akit reggel megkérdeztünk: hogy aludt, sőt néha az időjárásra vonatkozólag is értékes tanácsot adott...
  És most könyvtáros, és talpa meg van stoppolva...Gyalázat! Tizenkét évig a fiammal aludt, amíg valami emberi szamár meg nem magyarázta neki, hogy ő már nagyfiú...
  Akkor Mackókát - már csak a nevelése érdekében is - magamhoz vettem, és ágyam mellett tanyáztattam, és most -  könyvtáros!
  Hát azt már nem!
  - Mackóka, vidékre megyünk...
  - Igen - bólintott buksi fejével -, illik is már, hogy világot lássak...elvégre elmúltam húszéves...és ez a ruhám utazásra is megfelelő.
...



/A tarka rét c. elbeszéléskötetéből/