Komáromi János: Szellő és szél

a szellőt figyeltem...

pajkosan futott végig a kerten
megérintett minden virágot,
minden szirom selyméből
színeket szívott magába
és vitte, vitte nevetve...

fiatal még... gondoltam...

és a szél jutott eszembe...

Kép forrása: internet 

Kartal Zsuzsa: Vallomás az ifjúságról

1.

Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt
megállítani a halált,
a halált, – amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet, nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk. Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk, ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk, de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal – de csak így – bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk, mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid – érzelgős körítéseit,
nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.

 

2.

Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék lesz,
meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.

3.

Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel,
mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.

4.

A szerelemről ironikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk,
pedig nincs is szerelem, csak valami sivár pótlék,
két másnemű reménytelen összeborulása egy alig világított szobában,
ahol ha akarnánk se találnák meg egymást,
de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten felszisszen,
ha ráállunk,
és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük, és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen,
meg hogy talán fontolóra kéne venni.
És ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van, emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát.
És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek,
akiktől nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.

*Kép: Nidhi Chanani 

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.

Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

*Kép forrása: Pinterest 

Szabolcsi Zsóka: Nem volt ideje...

Kendőjét én hordom ma már.
Panaszkodom neki, s mesélek.
Mosolya naponta bátorít.
Fényképen áll szökőkút mellett.
Hiányzik karácsonyunkból,
s velem dalol a fa alatt,
Hegedűjén ellazult a húr,
dúdolok neki új dalokat.
Fejfájós napokon hozzá hullok.
Nyugtalan órán nyugodt lelke vár.
Nem volt ideje megőszülni.
Kendőjét én hordom ma már.

*Kép forrása: Pinterest

Bálint Lea: Boldogságom erdeje

34.

Meghajlok virágoskerted előtt
letépek néhány fodormentát.
Az illatát
beledörzsölöm tenyerembe.
Arcomat kezem közé fogom
mint imakönyvét nagyanyám
s hallom a régi zsoltárokat.
Az égig érő lajtorja
tetején libben egy szoknya
felhőfakó mint az övé
és angyalok gyűlnek köré.

1966

*Kép forrása: Pinterest 

 

Bálint Lea: Boldogságom erdeje

8.

Akinek meghal az anyja
és él a lánya
az félárva
mint az anyám.

Most alszik.
Megigazítom
rajta a takarót
hadd álmodja vissza
a nagyanyót.

 * Kép forrása: Pinterest
 

Fodor Ákos: DÖNTÉS

"Úgy döntöttem, hogy ma cingár leszek!"
mondta a Cingár.

     "Hát eddig?!" – kérdezték Mások.
     "Hát tegnap?!" – kérdezték Egyesek.

"Eddig csak úgy voltam cingár,
most meg akarom is immár!"

(Sokszor van, hogy nem a tények:
csakis a Döntés a lényeg...)

 

Haiku

most, hogy eszembe
jutottál, nem is tudom,
mire gondoljak…

(Dékány Dávid)

Kép forrása: Pinterest 

 

Major Gabriella: A boldogságmorzsák

A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszercsak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és – mert igaz ott és akkor –
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.

* kép a netről 

Boldog pillanatok

Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag.
A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozzantotta ágait, és álmosan felelte:
– Nem… nem. Nem annyira ritkák. Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye.
– Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
– Hagyjál most, álmos vagyok. (...)
– Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.
– Szeretlek! Nagyon!
– Jó éjszakát! – mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.

(Alkyoni Papadaki: A hold színe)

Ma van a boldogság világnapja.

Mégis gyenge

"…mégis gyenge portéka az ember, hogy ennyire hatalma alatt áll az időjárásnak. Tavasszal felkunkorodik és kinyílik, mint a virág; nyáron dalolva borul termésbe, s nem győzi szaporítani a pénzérő dolgokat, úgyszintén saját magát is, aztán ilyenkor, ősz farka felé, egyszerre kifogy az olaj belőle, mint a motorokból, s csak áll a kerekeivel és a sípjával s egész szerkezetével, mint valami haszontalanság."

(Tamási Áron- Ábel a rengetegben) 

 

                                

Sík Sándor: Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen, Uram!
hála legyen! 

Boda Magdolna: Ősz

Megint úgy jön el

az ősz, hogy egyetlen
reményem se
teljesül.
Csak jön,
bő lódenkabátját meglebbenti,
 és barna ujjával
sietve körberajzolja
a gesztenye leveleit.
Megint.

Forrás: Boda Magdolna  - Óperenciás lavór víz (Bába Kiadó 2011)

Fotó: Bozsoky Erika

Várnai Zseni: Csak ennyi

Én nem tudok építeni házat,

és nem tudok hidakat verni,
nem tudok ácsolni hajókat,
nem tudok földet bevetni,
nem értek a vas üteméhez,
és nehéz nékem az ásó,
s kohókat izzóra szítani
is nem nekem kijáró,
és sziklát se tudok törni.

Tornyot, a felhőbe nyúlót,
és gépet, szárnyakon szállót,
acél húsából kígyókat,
és vasszörnyeteget, zihálót,
ó, bizony, én nem kovácsoltam,
s nem tettem semmi merészet,
ki kővel, vassal csatázol,
testvér, úgy csodállak Téged,
s szeretnék dalolni rólad.

De lássátok, reggelre kelve,
oly sok az én szegényes dolgom:
a szobámat tisztára söpröm,
s a kicsinyke ruhákat foldom,
megfőzöm az estéli étket,
puhára vetem az ágyat,
s altatódalt zöngicsélek,
mikor ők aludni vágynak,
és másnap ezt újra kezdem.

Én nem tudok semmi merészet,
az én hadakozásom csak ennyi,
akárha egy Óceán medrét
üresre akarnám merni,
az ujjaim között kicsordul
munkám gyümölcse, s utánam
nem marad se jel, se emlék,
se vasutam, se váram,
se hajóm, se hidam, se tornyom.

S kezemfaragta márvány,
se kezem ihlette vászon,
egy messze, távoli jövőbe
a nevem nem világol,
csak foltozom a kicsi ruhákat,
puhára ágyazok este,
s néha a felhőket nézem,
hogy jönnek, s szállnak messze,

az én hadakozásom csak ennyi.

Várnai Zseni: Kis botló táltosok

És elindultok vele egy sugaras reggel,
És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek,
És viszitek őt az első, első útra,
Kicsinyke lábak, botló táltosok...
A nagy világ majd rátok mosolyog,
A föld, a fű, a fa, virág nevet:
Egy bukdácsoló, induló gyerek;
A karja tárt, a szeme nyitva: szép!

Botlik, kacag, és újra botlik: lép!
Vigyázzatok kis táltosparipák!
Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ,
Vigyázzatok!
A föld az minden kisgyerekhez jó,
Ki tiszta lábbal indul rajta el,
Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel,
De hátán annyi kő, kavics és gaz,
Én féltem őt, én féltem őt, igaz;
Vigyázzatok!

Mert drága ő!
A szeme, arca, ajka csak nevet,
Még mindenkit szeret,
Még minden jó és tiszta benne van,
S mögötte út még nincsen semmi sem,
Mint akinek meseország izen,
Csak menne, menne már;
Vigyázzatok!

Karomon hordtam ölbéli bubám...
És ajnároztam, földre sose ért,
De két karomba már belé nem fért,
A földrelépett ő,
Vigyázzatok!
Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív,
Viháncoló, kicsiny mesecsikók...
De jönnek utak, rossz utak és jók
És ti csak mentek, messze tőlem el,
Mert a távolság mesél, énekel,
Mert a távol aranyszínekbe szőtt...
Az én karom már szűk határ, tudom, -
Vigyétek majd az igaz útra őt,
Kis táltosok.

Bozsoky Erika: Gyertyaláng

Gyertyaláng remeg.
Nyitva hagytad az ajtót
mikor elmentél.  

Hartay Csaba: Kezdet

Fél háromkor
úgy voltam vele,
majd este lenyírom a füvet.

Este hattól
kisebb megszakításokkal
reggel hétig esett.

Elrontottam.
Tegnap fél háromkor
Kellett volna lenyírnom a füvet.

Egy teljes élet elrontása is
valahogy így kezdődik.

Szabó Lőrinc: [Érdemes lesz? érdemes volt?...]

Érdemes lesz? érdemes volt?

Görbe, ami egyenes volt.
Hol van erő és szerencse?
Mi taszit ki? Ki vezet be?
Tőle, hozzá, benne, érte,
nála, néki, mégse, mért ne,
ide, onnan, ott is, itt se,
majd ha, már most, ugy is, igy se,
mindig, egyszer, érthetetlen,
jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,
néha mégis, soha többé,
véle, oda, mindörökké:
mennyi megnyilt s elveszett ut,
mennyi csapda, mennyi zegzug,
halni lassan, bukni gyorsan,
bent, a szivben, kint, a sorsban,
s igy hinni, hogy, győztes-vesztes,
eljutunk az egyeneshez:

érdemes volt? érdemes lesz?

Forrás

Fotó: Bozsoky Erika 

Akkor

Lépcsőházi bölcs vagyok. Ha már megyek el, eszembe jut, mit kellett volna mondanom.

(Garai Gábor)

* Kép: Cyrille Andres

Ámon Kata: Elemi kommunikációs probléma

Ha kérdeznék, válaszolnál.
Ha kérdeznél, válaszolnék.
De mindkettőnknek csak válaszai vannak. 

* Kép forrása: Pinterest

Fövényi Sándor: Várakozás

Lassan fakulnak a karácsonyi fények,
a Kisjézus ma már négynapos,
a konyhában mosatlan edények,
újra menetrend szerint jár a villamos.

Az aluljáróban használt vonaljegyek,
metróhuzat köhög ki pár járókelőt,
a nagyihoz mennek, mert
évente egyszer meg kell látogatni őt.

Vannak, akik sötét szobában ülnek,
és valami sajog ott a baloldalon,
de legszebb csészéjükbe szűrik a teát,
várva, hogy Isten kopogjon az ablakon.

 Kép forrása: Pinterest 

Karácsony

A 

hó 

az éj

alma s fahéj

csillagillat

családmeleg

szív dobja rezdül

szó szendereg

a bent didergő éjszakát

sejlő fényremény fűti át

szív öröme feldereng

benső béke csöndje cseng

nyugalom derűje száll s angyalok ideje jár

- Ara Rauch -

Boldog, békés, jó illatú karácsonyt kívánok 

minden erre tévedőnek!

Kép forrása: Internet

 

Mégis

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok.

(Márai Sándor)

Kép forrása: internet 

Az ünneptől főként azt várnánk

Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep - jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.....

(Esterházy Péter)

Kép forrása: Pinterest 

Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben össze-vissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

* a képet a neten találtam

Dezső Anna: Szia nagymama!

Szia nagymama.
Végre itt vagyok.
Tudom,
évek óta feléd sem néztem
de most sem kérdezed miért
(- köszönöm).

Ha még ott laknál, ahol régen:
csak elővennéd a kredencből a kockás
(kissé zsíros tapintású) konyharuhába
csomagolt beiglit.
“Egyél.”
Nem lennének ravasz kérdések
hogy megtudd, hogyan élek.
A szemed szürke fátyollal takart göbe
vaksin nézne a hangom felé, de tudnám:
te tisztábban látsz, mint bárki.
Kevernél egy szódabikarbónás-ecetes-cukros limonádét
a stelázsin tartott vödörből merítve a vizet,
és kuncognál, amikor böfögnék.
Néha felhúznád az álladat,
ha a kendőcsomó huncutul előrecsúszna
és merev térdedet babusgatnád a kezeddel
(micsoda bütykök, istenem…).

Ha még ott laknál, ahol régen:
ha nem kérnék is – adnál.
Most a sírod szélén ülök,
az ónos eső direktben ostoroz
(évek óta feléd sem néztem),
orromban az otthonod illatát,
számban a beigli ízét érzem.
Rég’ meghaltál és ez itt egy sír.
Mégis,
mégis… hazatértem.

Néha arra gondolok:
kellene vennem (legalább) egy kendőt…
Az ónos eső nem verné annyira a fejem.
Az élet nem próbaterem,
ha (legalább) kendőd nincs – megázol.


Forrás

 

Schäffer Erzsébet: A kalandor

"Kalandorok kíméljenek!' írta a fiatal óvónő társkereső hirdetése végére. Válaszul több levelet is kapott. A kézírása alapján kiválasztott három férfit.
Az egyikről viszonylag hamar kiderült, hogy dilettáns szerencselovag, pénzt próbál kicsalni egyedülálló nőktől. A szegény óvónő csak egy könnyű vacsora erejéig károsult, a férfi ugyanis, amikor fizetésre került a sor, kiment a mosdóba, és soha többé nem került elő.
A második jelentkező nem jött el a randevúra.
A harmadik maga volt az ígéret. Magas, bizalmat sugárzó férfi, nyílt tekintettel, mosolygós szemekkel. Az óvónő kétszer is megkérdezte, nem tévedés-e, valóban az ő hirdetésére válaszolt? A férfi mosolygott, és bólintott. A fiatal óvónő ekkor hátradőlt, és azt gondolta, végre! Most. Eljött az idő. Ekkor a férfi előrehajolt, mindkét könyökével rátámaszkodott a cukrászdai asztalra, és ezt mondta:
- Egy kis gond van. Én kalandor vagyok.
A kis óvónő sokáig nézte a férfit, aztán elgondolkodva válaszolt:
- Nem baj.

/Lábujjhegyen, 2005/ 

Fotó: by Pipulka

Garai Gábor: Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram. 

Kiss Anna Mária: Aprócska kisherceges

le kellene engem

a majomkenyérfáról

szedni...
halljátok
megszeretni
ölbe venni
egy másik
óceánra tenni
mint csellón
játszani rajtam
hadd örüljek
ha már itt ragadtam

Tóth Krisztina: Idő, idő, idő

                                           Scherter Juditnak
Gyerekkoromban egyik rokonunknál,
a megözvegyült, flanelinges erdész
szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt
magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.
Tele volt belső rekeszekkel,
amitől titokzatosnak, céltalannak
tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán
az üres galambdúc.
Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,
és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát
a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha.
Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,
ahol majd lesz saját
állóórám, amelynek mutatóihoz
nem nyúlhat senki.

Ne húzd az időt - figyelmeztettek mindig induláskor.
Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,
nyulak és őzek tágra nyílt szemét.
Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Ki ne fuss az időből - mondogatták,
nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,
lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,
nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,
öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz
mezítláb ennyi ember közt át az életeden,
nézz a lábadra, már megint az a
gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja,
szaladj gyorsan a többiek után!
Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,
tágra nyílt szemmel, lüktető
bordákkal, émelyegve, álmodott és
váltott cipőkben, folyton lemaradva,
botladozva a kép sarka felé,
aztán felnéztem, már sötét volt
és az időből egyszer csak kiértem.


 

Kép: Ali Jardine

Sírignővér

Etette, itatta a fekvőket, fáradhatatlanul – a csoda sem tudta, honnan kerítette hozzá az erőt. Kórteremtől-kórteremig, ágytól-ágyig tipegett, araszolt a görbe hát. Mindenkihez volt egy-egy megnyugtató, jó szava; itt megigazította a takarót, ott felrázta a párnát.
Minden hajolását, mozdulatát vézna testének kísérteties, hátborzongató zenéje kísérte: ropogtak a porcvesztett csigolyák, kattogtak a laza ízületek, pengtek a rövidült inak, súrlódtak a kiszáradt izmok. Sok éve kísérte ez a zenekar, vele a fájdalom (ó, micsoda fájdalom!), de megszokta, elfogadta – társak voltak.
Aztán, amikor egy istápoltja kevés híján megfulladt a lelkes, de hozzánemértő etetéstől-töméstől, megtiltották, hogy segítsen. De ő nem tudott nem segíteni. Tovább etetett és itatott, nyugtatott, simogatott, igazított: az évtizedeken átívelő munka rutinja, a hivatás- és felelősségtudat beleégett, akár forró acélcsepp a húsba. Vérévé vált, keringett benne, hol gyorsabban, hol lassabban – a sodrás vitte magával, olyan szorosan fogva, markolva, akár a gleccser a benne rekedőt.
Így ő nem tudott nem segíteni… Tovább etetett és itatott, nyugtatott, simogatott, igazított.
Nem sokáig. Féltek és féltették, ezért ágyhoz kötözték. Odabilincselték, bizony, hiszen egy volt a sok közül, egy a sok veszélyes közül, aki kárt tehet másokban (jószándékból, urambocsá’, de meg is ölheti…), hiába, hogy etetett és itatott, hiába, hogy nyugtatott, simogatott, igazított…
Halkan zenélt a rab test az ágyban – nem szabadulhatott. Igazából nem értette az egészet, reggeltől-estig csodálkozva, hökkent ábrázattal nézett a körülötte lévőkre, és hiába mondták el tízszer, százszor, ezerszer, miért, egy verébugrásnyi idő alatt elfelejtette.
Soha nem volt kenyere a raboké, hát hogyan is jegyezte volna meg, hogyan is vált volna vérévé a fogság…
Az idő lerakta meszes hordalékát az ereiben, a kór egyelőre csak bele-belerágott a magas homlok mögött, a hófehér haj alatt domborodó-terpeszkedő lomha agyszövetbe, de az így is olyan már, mint egy jól elkészített Ementáli: lyukkal teli.
Nem tudta, hogy majd egészen elveszik az időben, a térben, szerettei is idegenekké lesznek, akik kedvesen szólnak, meg-megölelik, és gyakran sírnak az ágya szélén ülve… Azután teljesen elveszik számára a külvilág, és valami ismeretlen, elképzelhetetlen űrben létezik, míg el nem fogy a levegő…
Akkor, majd csak akkor nem akar etetni, itatni, nyugtatni, simogatni igazítani… De addig… addig csodálkozva, hökkent ábrázattal néz a körülötte lévőkre, és rab teste halkan zenél a fehér kórházi ágyon, amikor mozdul.

Dezső Anna 

Kép forrása: internet 

Reményik Sándor: Versenyen kívül

Én nem futok.
Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

Zelk Zoltán: Téli falevél

Itt lengek, ringok még a fán.

Olykor még nap is süt reám.

Ha szél fúj, meg-megremegek

s testvéreim, a levelek

búsan repülnek már tova

és vissza nem térnek soha.

Már itt a tél, már itt a köd

s tán hó szitál a hegy fölött,

de: még az ágon lengek én,

magányosan, mint a remény…

Képzeld,...

Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.


(Szabó T. Anna: A mai nap)

 
*A képet az interneten találtam

Csukás István: Karácsonyi vers mindenkinek

Szívünk legyen most a jászol,
ott ringassuk a Gyermeket,
a téli nap hóban gázol,
el ne veszejtse a hideg.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel !

A téli nap Isten-óra,
lóg az ég mellényzsebéből,
te vagy lent a mutatója,
mígnem fáradt tested eldől.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!

Ki számlálja az időnket,
világűrnyi léghuzatban,
a semmiben egy kis zöldet,
fényt csillagpor sivatagban?
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!

A halottak csonthálója
fogja össze a göröngyöt,
hogy a horda szét ne hordja
mit utóduk megöröklött.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!

Kint is bent is nagy vacogás,
ringassuk hát a Gyermeket,
nem válthat meg már semmi más,
csak a jóság, a szeretet.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!

Elizabeth Searle Lamb: Karácsonyra

Örömet kívánok

a készülődés

őrült rohanásában is;

békét kívánok

az idő szűkre szabott

szeletkéiben zsúfolt

napok után;

csillagfényt kívánok

a tiszta, téli éjben,

hadd nézz fel rá;

csendet is kívánok

olykor-olykor;

és mindenekfelett -

mindenek mellett -

szeretetet kívánok,

adni is,

kapni is.

*Kép forrása: internet