Váci Mihály: Ezt! Itt! Most!

Én itt lakom lenn, Pest talpa alatt,
és Angyalföld keményen összeszorított
öklében, és a Dob utcai ágyak
lepedőjén alszom, ha felkelnek belőle
a bérlőtársak rongyolt mosolyokkal,
és Lágymányos pohárnyi tiszta otthonaiban
iszom a csend édes lélegzetét.
Csak itt, ezeken a makacsul kitérő
utcákon indulok el engedelmes útjaimra.
Itt kell a napok hordalékából
kimosni életem maroknyi aranyát;
itt kell szeretnem, ha van kit szeressek,
itt kell vacognom húszfokos magányom,
itt kell megállnom,
mint a pompeji őrnek,
amig elönt a város lávafénye.

Énnekem ezt a homloknyi országot,
ezt a kitépett szívnél nem nagyobb hazát,
e népet és e kor meredekjeit
adta sosrsomul a lét,
ezt a néhány rövid tavaszt és hosszú telet,
ezt a földet és ezt a levegőt,
s a levegőhöz ezt, ezt a tüdőt,
ezt a rendet és ezt a zűrzavart!

Ebben a földben kell meggyökereznem!
Akácnak homok, gyopárnak a kő,
- nem várhatnak trópusi televényre!
A kőre hullt magnak kőbe kell marni!
A rozs futóhomoknak könyörög!
Barázdával nem vitázhat a mag!
Csirázni kell: rövid az egy tavasz!
Virág lesz vagy trágya,

de mégis a barázda győz,
a tüdő nem tagadhatja meg a levegőt!

Ó most kell élnem ezt az életet,
Gyorsan forrón mély lélegzettel,
most kell élnem, ha élni, sírni,
szeretni és szenvedni akarok!
Ha barátokat akarok karolni,
őket kell szívemre ölelni,
kik most élnek köröttem. Nincs időm
megvárni tökéletes unokáikat,
s nem szerethetem bölcs atyáikat.
Ezt az életet kell megértenem,
forró, piros tisztító vészeit
átdobogtatni hulló szívemen.

Ezen a kövön vessétek meg ágyam

Piros és sárga lámpák tilosaiban

És tolongások fájdalmai közt,

a törtetések dárdaerdejében!

Itt, itt, ez utak rácsai közt

merre menjek? 

S az elzúgó napok melyik partján

Hova álljak, ha maradok?
Utat, irányt, célt itt mutassatok!
Aki előttem akar járni,
itt járjon az! - És itt vezessen
ki azt akarja, hogy kövessem!

Érdemes meghallgatni Lukács Sándor előadásában  

Nagyon szép! (Katt a névre!)