Dr. Nagy Mihály: Az emlékek útján

Az emlékek útján visszafelé megyek,
lábam alatt poros murva csikorog,
mögöttem kéklenek a Tornai hegyek,
az út mentén keskeny erecske csorog.

Velem andalog a felserdült hársfasor,
elsárgult emlékek peregnek elém,
a patak fölé kis szomorúfűz hajol,
fürtjeit csodálva a víz tetején.

A kis híd betonja összetöredezve,
korlátja rozsdás, festése, lekopott,
elvadult bokrok közt alig fedezem fel
a domb alján megbúvó akol romot.

A mezőn frissen levágott sarjú szárad,
fű között halott virágok garmada,
széna édes, bódító illata árad,
a rétről csorda bandukol haza.

A partoldalon fel lassan lépegetve,
ösvény kíséri a zöld élő sövényt,
szemek elől rejtett házi konyhakertben
gondosan termesztett sok hasznos növényt.

Odébb, szekérút kettős csapása kúszik
a sűrű fű közt az erdő aljáig,
ám félúton, elvadult akácos nyúlik
istállók régi helyének sarkáig.

De hol van nagyszüleim ódon tanyája,
a jószágok, tyúkok és libák hada!
a kemence, hol sült nagyanyánk kalácsa,
s a kalyiba, ahol bütykölt nagyapa.

Ganéval tapasztott, meszelt cselédházak,
hol a padló keményre döngölt agyag,
földig rombolt helyük régen fel lett szántva,
gyom között nyomokban maradtak falak.

Aranylón világít az őszi nap fénye,
nincs ereje arra, hogy melegítsen,
nemsokára felül a hegy tetejére -
lefekvés előtt még körültekintsen.

Magam így nézek vissza emlékeim útján,
s míg régi álmaimba kapaszkodom,
lehunyt pillám mögött - soha el nem múlván -
kísért szénaillatú gyermekkorom.