Akkor vagy igazán békében magaddal

"Akkor vagy igazán békében magaddal, amikor már nem akarsz elmagyarázni, megértetni senkivel semmit ... sőt, magadnak sem keresel kifogásokat. Csak döntesz, közölsz, mész az úton. Ha értenek, és életed egy szakaszán elkísér bárki az utadon, akkor megéled az együttlét minden pillanatát, de nem válsz függővé tőle ... kész vagy bármikor elengedni ... mint mindent, ami nem Te vagy. Ha nem értenek, és egyedül vagy, akkor sem zárulsz be, csak elfogadod, hogy egy olyan szakaszon mész keresztül, amit csak egyedül tehetsz meg ... de tudod, hogy mint minden, ez is elmúlik egyszer."

/Oravecz Nóra/

Néha

"Néha éppen egy rendkívül súlyos külső helyzet nyújt alkalmat arra, hogy az ember bensőleg túlnőjön saját magán." 

(Viktor Emil Frankl)

Wislawa Szymborska: Néhány szó a lélekről

Van lelkünk, van.
Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
és mindig.

Nap nap után,
esztendő esztendőre is
eltelhet nélküle.

Olykor csak a gyermekkor
félelmeiben, rajongásában
telepszik meg egy időre.
Olykor csak a felismerésben,
hogy megöregedtünk.

Csak elvétve segédkezik
olyan keserves tennivalóknál,
mint bútorokat tologatni,
bőröndöket cipelni vagy
órákig gyalogolni egy szűk cipőben.

Űrlapok kitöltésekor
vagy húsdarálás idején
rendszerint szabadnapos.

Ezer beszélgetésünkből
egyben ha részt vesz,
és még ez sem törvényszerű,
hiszen többre tartja a csendet.

Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
lopva távozik a szolgálatból.

Válogatós fajta:
nem szívesen lát minket tömegben,
a fölényért vívott harcunktól és
zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.

Az öröm s a bánat előtte
nem két külön érzés.
Csupán ha egybekapcsolódnak,
lesz jelenvalóvá számunkra.

Bátran számíthatunk rá,
ha végképp elbizonytalanodtunk,
és mindent tudni akarunk.

Az anyagi világ tárgyai közül
az ingaóra a kedvence és
a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
ha senki felé nem pillant.

Honnan toppan elő s faképnél
mikor hagy ismét, nem árulja el –
ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.

Úgy fest tehát, hogy egyfelől
szükségünk van rá,
de valami okból neki is
szüksége lehet ránk.

Fordította: Zsille Gábor

Most olvastam

Hozd ki a legtöbbet magadból, szeresd magad, az életed, minden pillanatot, mert akkor nem lesz kérdés, hogy ki jöhet be, vagy ki nem. Akárkinek tuti nem adsz kulcsot. Az udvarra talán bejöhetnek. Még a füvet is levághatják. De az, aki kávét hoz reggelente az ágyba, akárki nem lehet. Annak különlegesnek kell lennie. Nem kaphatja meg akárki a reggeleidet, a mosolyaidat, és nem láthatja akárki azt, amikor a padlón vergődsz sírógörcsben, mert úgy érzed nem megy tovább. Akárkinek nem fedheted fel magad. Akárki nem láthatja, hogy Disney Channelt nézel, ha szomorú vagy, vagy hogy egy szál bugyiban énekelsz otthon. Azt csak az láthatja, aki megdolgozott érte.

/Oravecz Nóra/

 

Hajnal

Tudod, mi a hajnal?
Az éjszaka legkisebb lánya...
Tiszta és odaadó....

/Schäffer Erzsébet/

Reményik Sándor: Régi nóta

Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő. 

 Fotó a netről
 

Kosztolányi Dezső: Kétségbeesés

Várom, hogy asztalunkat megterítsék
s leszedjék.
Várom, hogy érkezzék s elmenjen innen
a vendég.
Egy tárgyat figyelek, egy furcsa, nem-várt
ajtónyitást, egy gombot, vagy egy szempárt.
Ezer darabra törtelek, te tág,
elbírhatatlanul-zavart világ.
Jobb is nekem nem nézni az egészbe,
beléfogózni egy-egy csonka részbe,
és állni ottan,
jéggé fagyottan.
Mert idegen és őrült az egész,
de nyájas és rokon velem a rész.

A fotót Éva blogjáról hoztam (tudtával és beleegyezésével :)...)

Nemes Nagy Ágnes: A mozdulat

Éjjel kezem föltartottam,

az égre Hozzád nyújtottam,  

mi lesz Helyetted kérdeztem,

s Te mondtad, hogy a mozdulat.

A képet itt találtam

Az emberek többsége azt hiszi...

Az emberek többsége azt hiszi, hogy csak adni nagylelkűség. Pedig az elfogadás is a szeretet aktusa.
Hagyni, hogy boldoggá tegyenek minket, amitől a másik is boldog lesz.

/Paulo Coelho/

Szabó Lőrinc: A fákhoz, a költőkhöz

Hosszú tél, munka, betegség úgy meglopta ezt a tavaszt, hogy most elámélkodva nézem a hirtelen megjött vigaszt: Te vagy, május? Csakugyan itt vagy? Hogy lettél kész ilyen hamar? Néhány nap alatt mennyi szépség! A vén föld milyen fiatal! Mintha meggazdagodtam volna, úgy nézem a sok gyors csodát: orgona, hárs, alma, cseresznye, egyszerre nyitnak mind a fák: teraszomnál egy óriáslány ágaskodik a napba fel, egy fiatal jegenye, - játszom örvénylő leveleivel. Játszom fénylő, gyönge hajával, érzem élete friss húsát, a zöld vér, amely benne lüktet, szinte a szívembe fut át: aztán lemegyek és megállok egy bokor előtt, fa alatt, és lombok és szirmok hűsébe temetem égő arcomat. De szépek vagytok, fák, virágok! Még ti is egyszerű gyomok! Költők vagytok ti szavak nélkül és bátrabbak, mint én vagyok, csodát tesztek minden tavasszal, illatozva és gazdagon: a feltámadás versei nyílnak ujjongó ágaitokon. Fák, költők emeljétek égbe a sarat, a fekete éjt, szűrjétek virággá, gyümölccsé a földi szennyet és ganéjt, pompázzatok, májusi fák, hős testvéreim, s biztassatok, hogy bármilyen hosszú a tél, a tavasz mégiscsak felragyog. S mikor már nem fogok élni, és mocsokká rágott a föld, ti néma varázslók, megváltók, emeljetek ki drága zöld véretekkel, emeljetek föl a sár fölé és írjatok poromból szebb verset az égbe, mint amilyet ma én tudok.

Meg kell tanulnod...

Meg kell tanulnod, hogy van, amikor igenis egyedül maradsz, és senki sem fogja majd a kezed, nem mondják azt, hogy elég vagy, és az egyetlen dolog, amiből erőt meríthetsz, az saját magad.
De tudod mit? Ez a legjobb dolog, ami történhet veled. Megedződsz, megerősödsz, és onnantól egy dolog biztos: nincs az a csapás, ami úgy össze tudna törni, hogy ne tudnál felállni. Tudod, miért? Mert magadból szerzed az erőt, és nem másból.

/Oravecz Nóra/

Élek tovább...

Élek tovább. Gondolok, érzek.
Időnként a semmibe nézek
tanácstalanul, buta képpel,
lelkemben egy örök miért?-tel.

(Sanzsan - Tövisek)

Ne menj el!

Szabó Lőrinc : Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.