A harmónia

A harmónia a minden ígéretével felkelő reggeli Nap.

(Sri Chinmoy)

Szabó Éva: Indulás előtt

Csomagoljunk
Legyünk útra készen
Mielőtt minden
Eltörik egészen
Hisz oly kevés
Mit vinni kell
Egy "megérte"
Egy "hinni kell"
Egy szerelemtől
Fényes pillanat
A sárba süppedt
Kő alatt
A sötétben
Egy résnyi fény
Élétől
Megsebzett remény
Mert valami
Végérvényes rend kell
Ha nagy útra
Készül már az ember
Tudván
Hogy akkor sem néz
Hátra
Ha nevét valaki
Mégegyszer elkiáltja...

Balogh Tibor: Sárgult falevél

Sárgult falevél
őriz egy megélt napot
vándor mesékben.

Ana Blandiana: Melyikünk

Amikor elmégy,
Nem tudom, melyikünk hagyja el a másikat.
Mikor kinyújtom karomat,
Nem tudom – önmagam keresem-e.
Amikor így szólok: szeretlek –
Nem tudom – magamnak mondom-e.
S akkor éget a szégyen.
Egykor
Tudtam, hogy milyen vagy.
Karcsú és magas.
Tudtam, hol kezdődsz el,
S én hol érek véget.
Könnyen megtaláltam
Ajkadat, nyakad,
Kulcscsontod, a vállad.
Tudtam: ez az ajkad,
S ez – az én emlékem.
Szerettük egymás kezét fogni…
Melyikünket győzték le?
Ki maradt meg?
Kié ez a test?
Enyém vagy a tied?
S melyikünk után
Fog el úgy a vágy?
Éppen csak hogy némán,
Fogcsikorgatva, hunyorítva,
Nehezen tudlak
Legyőzni magamban.

/Bán Péter fordítása/

Szabó Éva: Őszi töredékek

Furcsa lesz majd az ablak mellett

a decemberi hó ha hull

függönye mögött arcod látom

már tudom nézni józanul

Van ágyam, reggel teaillat

szívem magának rak tüzet

tenyeremben megül egy csillag

lesz hóesés is nélküled

Befordultam a sarkon

az úton szembe jött velem
fázósan, kopott kabátban

egy tegnap esti szerelem

Nézd megkoptak a sárgák

megfakultak a kékek

magunkra maradtunk

őszi töredékek

Itt találtam

Böröczki Mihály: Birsalmák

A sárga gömbök úgy lógtak a fákról,

mint akik minden tudnak a világról,

a szilvafát, az öregedő körtét,

a két barackfa mindenik gyümölcsét,

a cseresznyén az égre korhadt ágat,

a lábnyomot, mi ott maradt utánad,

a tavaszt, ahogy szirmot bont az ágnak,

a csirrogását sok vendégmadárnak,

a napfényt, esőt, nyárnapok futását,

a madárfüttyös hajnal hasadását,

a súlyra hajtott ágak büszke álmát,

a fákat, kik a szelet zabolázzák,

a rigócsalád  íves föl-le röptét,

a kerítést, a búvós zugok csöndjét,

és bokor, fa, fű széles mosolyt ölt föl,

amikor elősárgulnak a zöldből,

nagy utolsónak maradnak a kertben,

s hogy fanyar ízük sejdítse a nyelvem,

az őszi napfényt végső nászra kérik,

és bársonybőrük kőkeményre érik.

Ha valakit nem szeretsz

"Ha valakit nem szeretsz, azt nem olyannak látod, amilyen, hanem rávetíted a saját arcodat: a félelmeidet, az előítéleteidet, mindazt, amit nem kedvelsz magadban. Ha nagyravágyó vagy, gőgösnek véled, ha pénzsóvár vagy, mohó gazembernek, ha kéjsóvár vagy csábítónak, ha boldogtalan, akkor ő tett tönkre. Lényegében mindkét nézőpont: kivetítés. Egy jó ember könnyen lát jónak mindenkit. Egy rossz minden egyes társáról azt gondolja, hogy aljas. Akiben azonban fölébredt a benne lakó Isten, mindenkiben hajlandó észrevenni, még abban is, aki ezt nem látja önmagában."

/Müller Péter/ 

Fotó: Jacky Parker

Bónus István: Rossz kutya

Rossz kutya, te csúnya rossz kutya! -
Mondom neki, – s Bundás úgy örül,
Szemében fekete láng gyullad
S ész nélkül lót-fut lábam körül.
 

Szavaim, hogy mit jelentenek
Nem érti, nem ügyel rája,
Csak az érzelmeket fogja fel
Agyának pici antennája.
 

Megérzi, hogy szavam nem üres:
Melegítő áram van benne,
S árad felé annyi szeretet:
Három kutyának elég lenne.
 

Rám néz s szeméből: hűség, hála
lobban felém fekete lángban,
Mintha tudná, mennyi kutya jár
Jó szó nélkül a nagyvilágban…
 

Nem csak kutya, de mennyi ember!…
Én is ténfergek erre-arra,
Szürcsölök olykor örömet is,
De fanyar keserű az alja.
 

Mert mindig közönyre ébredek,
S ha rálépek utamra reggel:
- Rossz kutya, te csúnya, rossz kutya! -
Nem mondja senki szeretettel…

Baranyi Ferenc: Valami mindig közbejön

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

by Gusti Yogiswara

Köszönöm

"Köszönöm a szereteted, de ne gondolj rólam többet, mint ami vagyok, szürke, sápadt kis küzdője az életnek, aki talán többet szenvedett, aki talán érzékenyebb, mint az átlagemberek; de aki önző, mint minden ember. Az, hogy szeretlek, talán az is önzés. - Érzem, hogy szeretetre van szükségem, és érzem, hogy ezt a szeretetet csak Te vagy képes nekem megadni."

(Boncza Berta)

Hozzád szólok most.

Hozzád szólok most.

Hidd el, hogy első vagy!

Első és egyetlen.

Egy igazán jó közösségben mindenki első és egyetlen.

Ha anya vagy, és tíz gyereked van, tudod.

Boldogság, és persze nagy felelősség a tíz gyerek – de mindegyik egyetlen.

Mindegyik külön világ.

Mindegyik más, és éppolyan fontos és egyedi ember, és szeretett gyerek, mint a többi.

A Sok, ha lelki szemekkel nézel, nem nagy szám.

A nagy szám: az Egy.

Az egyetlen.

Ha szeretsz valakit, azt mondod neki: „Egyetlenem!”

És ebben minden benne van.

Most, kedves barátom, beléptél egy olyan közösségbe, ahol sokan vannak.

Nagyon sokan.

De ha nem érzed, hogy te vagy az EGYETLEN, ne maradj itt.

Pártok, vallások és szervezetek hajlamosak a mennyiséget nézni, a mennyit.

Nálam azt tapasztalod majd, hogy az én számomra, a milyen a legfőbb szó.

Nem a mennyi.

Ha írok, nem sok embernek írok, hanem mindig csak egynek: Neked. Aki lelkemnek arra a helyére állt, miközben olvassa művemet, ahol a TE van.

Nem tudok a szemedbe nézni.

Sajnos, még a kérdésedre sem válaszolni.

Ez egy ilyen műfaj.

De a mondataid eljutnak hozzám.

Ezen az oldalon te adsz nekem.

Akár csak úgy, hogy magadról mesélsz.

Szeretettel köszöntelek, az EGYETLENEK nagy társaságában.

/Müller Péter/

Bozsoky Erika: Közelít

Hűvös hajnalok.
Hegyünk mögött az ősz már
cipőjét fűzi

Reichard Piroska: Őszi üdvözlet

Borulj rá, szelíd, őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

Hulljatok elé, aranylevelek,
őszi virágok, nyíljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

Lágyan simogasd, zúgó, őszi szél,
szívében úgyis az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

Ti mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet ...

Fotó: Luis Ventura

A segítség

Arcunkra van írva

"Félelmetes, hogy az ember nap mint nap mennyi érzést legyőz, visszafolyt, elhallgat, eltitkol, eltakar. S minden kimondatlan szó lelkünk súlyát nehezíti, és minden könnycsepp kicsit könnyít rajta. Bármilyen érzések is kavarognak bennünk az arcunkra van írva, a szemünkben tükröződik, az apró ráncainkban meghúzódnak, minden ránk van írva. A tekintet elárulja a kételkedést, a boldogságot, kételyeket, a félelmet, a vágyakozást, a szomorúságot, a reménytelenséget, a titkokat. Hiába az álcázó mosoly...."

(szerzője ismeretlen) 

 

 

Milyen színű...

- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott.
Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet?
Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.


/Alkyoni Papadaki: A hold színe - részlet - /
 

Fotó forrása: vendegvaro.utazom.com

Sajnos, nem

"20-25 évvel ezelőtt az a tapasztalat, hogy valakinek szüksége van rám, fölerősített bennem egy tudattalan folyamatot, hogy akkor nekem rogyásig, pusztulásig a másik rendelkezésére kell állnom. Ez a felismerés visszautalt a gyerekkoromba, amikor szintén nem tudatosan megtanultam a szüleim, a családunk szükségleteire hangolódni, a sajátjaim rovására. Később pedig természetesnek tartottam, hogy ahhoz, hogy rendes ember és jó pap legyek, mindig rendelkezésre kell állnom, ha valakinek szüksége van rám. Ebből mára kigyógyultam, és megtanultam önmagamat is számításba venni. Sokatoknak jelenthetett már rossz érzést, hogy amikor azt kérdeztétek tőlem: 'Tudnál-e bennünket vállalni jegyespárként?' - azt mondtam nektek, hogy sajnos nem. Talán nem is tudjátok, mennyi munkám van abban, hogy ezt képes legyek kimondani, miközben nem esik jól nem segíteni, de jól esik annyit vállalni, amennyit elbírok." 

/Részlet Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig című könyvéből/

Elena Shumilova képe

Finy Petra: Őszi kék

ez a kék csak őszi reggeleken látható
és akkor is egy-egy pillanatra,
pont addig míg egy sóhaj például
kiröppen a tüdőből,
vagy ameddig a bőrfotel szusszan egyet,
ha hirtelen huppansz bele

 

Őszi reggel

Kép forrása: fotozok.hu

 

Meg kell tanulnom

Minden reggel kényszerítem magam, hogy keressem a csodákat, és mikor megtalálom, álljak is meg fölöttük egy pillanatra, és legyek boldog. Vagy néha büszke. Meg kell tanulnom büszkének lenni, hiszen enélkül minden csoda kutatása, elérése értelmét vesztené.


/Albert Tímea/

 

Fotó: Erin L. Wiebe

 

Lesznek

"Lesznek olyan hiányaink, amelyek végigkísérik az életünket, anélkül, hogy betölthetnénk azokat. 

A tegnapi ölelést, a múltbéli dicséretet, gyöngédséget, az elmúlt évtizedbeli boldogságot és az elmaradt gyerekkori gondoskodást ma már nem kaphatom meg. Persze igyekezhetek rávenni a környezetemet, hogy a hiányaimat töltsék be - de ez előrelátható kudarccal fenyeget.

Másfelől megnyithatom magam ennek a napnak a simogatása, együttérzése, öröme és ajándékai felé, miközben hordozom a hiányaimat, de a belőlük fakadó hiányérzetemet nem igyekszem mindenáron tompítani.

Ha fölfedezzünk és megelégszünk azzal, amit a mai nap ad, az megelégedetté tehet a hiányaink ellenére is." 

/Pál Ferenc - A szorongástól az önbecsülésig/

Asep Bowie fotója

 

 

Láttam

reggel láttam a reményedet
ott ült az utca kövén
sírt mert kifújta fogai
közül titkait a szél

/Jónás Tamás/ 

Fotó: Gusti Yogiswara

Ne keverjük össze

"Akit egyesek lustának mondanak, azt mások fáradtnak vagy lazának. Akit egyesek hülyének neveznek, azt mások csak másfajta gondolkodásúnak. Szóval arra jöttem rá, hogy elkerülhetjük a zavart, ha nem keverjük össze azt, amit látunk, azzal, ami a véleményünk róla. Mielőtt még rám szólnál, azt is elismerem, hogy ez csak az én véleményem."

/Dr. Marshall B. Rosenberg/

 Kép a netről

Hinta

sötétre a fény
és fényre íródik sötét
mint táncoló vízcseppek

lendülnek elém
hinta - palinta

gyöngyből szabadult szavak

ártatlanságuk
kimondva veszítik el
maradtak volna csendben

 (Hajnalfürdő)


Fotó forrása: zauberbilder.de

Elég vagy

Most azt hiszed, hogy nem vagy elég. Hogy jobb lenne, ha másnak születtél volna, közben meg elfelejtesz valamit. Befelé figyelni.

Egyetlen mosoly kiszínez téged, az életed, másokét. Igazi, őszinte csak önbizalommal teli, nyitott szívből érkezhet. Jöhet máshonnan is, de az hamis lesz. Olyan valami, amit adsz minden áldott nap, de te sem gondolod komolyan. Kétségek vannak mögötte, meg szomorúság. Elégedetlenség, meg kétely. Várakozás meg vágyakozás, hogy mikor kapod vissza. Pedig elég vagy. Bőven elég.
Igen, lesz, hogy valamivel nem vagy elégedett magadon. Na és? Változtass rajta, ha nem tudsz, akkor meg fogadd el. Így vagy tökéletes. Az a tökéletes, amiben hiszel, és tudod mindenki el fogja fogadni azt, ami vagy, ha kellő önbizalommal és széles mosollyal az arcodon tálalod. Csak ennyi a titok. Aki szereti magát, azt könnyedén szeretik mások is, ugyanis látják, mögötte nincs zavar – legalábbis ellentmondásoknak biztosan hűlt helye…
Talán egyszer majd elhiszed, hogy elég vagy. Az, aminek születtél, amilyennek születtél. Talán majd elfogadod, hogy szép vagy, és pont úgy jó, ahogy vagy. Simulni, alakulni, formálódni kell és fogsz is, de ha ezt nem fogadod el, addig mások figyelmét fogod fürkészni, hiszen a saját megerősítésedet valamivel ki kell pótolnod. Ne függj mások visszajelzésétől. Fogadd el azt, aki vagy. Szeresd magad. Amin nem tudsz változtatni, fogadd el, mert tudod egy életed van, és nem élheted szomorúan, azon rettegve, hogy de te nem vagy elég. Mindenki elég.

(Oravecz Nóra)

Mogyorósi Fanni: Önarckép tükörben

 Kép forrása
 

Virrad

Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol
És álmodozva pingál enyhekéket
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha
Lebomlik a fák törzsén nesztelen
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök, buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyujtózik hallgatag
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

(Tóth Árpád: Hajnali szerenád- részlet) 

 

 

Kép a netről

Valami kedves

by George Herbert

Rab Zsuzsa: Vagy

Vagy gyerekhaj-szag, langymeleg,
fészekbiztonság, tejpára, komoly társ,
vagy málló tűzfalak között
méretlen órák, csatakos bolyongás,
vagy rokoni névnap-zsivaj,
öcsém-hugom-tartsunk-össze vigasság,
vagy bordáid közt rezdülő
markolattal az egyetlen igazság,
vagy sörhabos, mozis vasárnapok,
séta, vacsora, lusta csókok végül,
vagy kútfenék-vasárnapok
egyetlen sugár ostorfája nélkül,
vagy piros tűzhely, páros ágy,
családi szentháromság ringatója,
vagy messzi tekergő utak
nyakadra hurkolt, hideg vaskígyója,
vagy mosolygó álom sodor
a Neked-Ítélt forró testszagában,
vagy mint éjféli denevér
csapongsz poros könyvek közt, hűlt szobában,
vagy tisztelt öregség, ezüsthajú
ódon mosoly, visongó unokákkal,
vagy magányos viaskodás
patkánypofájú kórházi halállal,
esztendők lágy apály-dagálya, vagy
szilánkra zúzva omlik év az évre, év az évre.
Csak egyiket választhatod.
Sorsod szegény, szegény kezedbe téve.

Weöres Sándor: Família

Édes bogyót, csorgó húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, örömet szemnek-kéznek,

tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! Késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt s tenger ragyog szívemben.

Kép: Aimé Jules Dalou - Alvó gyermek

Amit tudsz...

Amit tudsz, azt tudod, amit nem tudsz, azt nem tudod.

Mielőtt megmosolyognád ezt a legfrissebb manhertz-féle kinyilatkoztatást, gondolkodj el magadra vonatkoztatva a következőn.

El tudod képzelni, hogy micsoda bődületes belső erőre van szükség ahhoz, hogy ennek tényét mások előtt is beismerd? Egy vagy akár ezer ember előtt. Hm?

Titok: a gyengeségeink és hibáink beismerése erőt ad. Bődületes erőt! Ez igaz az erősségeinkre és erényeinkre is.

/Manhertz József/ 

Váci Mihály: Ezt! Itt! Most!

Én itt lakom lenn, Pest talpa alatt,
és Angyalföld keményen összeszorított
öklében, és a Dob utcai ágyak
lepedőjén alszom, ha felkelnek belőle
a bérlőtársak rongyolt mosolyokkal,
és Lágymányos pohárnyi tiszta otthonaiban
iszom a csend édes lélegzetét.
Csak itt, ezeken a makacsul kitérő
utcákon indulok el engedelmes útjaimra.
Itt kell a napok hordalékából
kimosni életem maroknyi aranyát;
itt kell szeretnem, ha van kit szeressek,
itt kell vacognom húszfokos magányom,
itt kell megállnom,
mint a pompeji őrnek,
amig elönt a város lávafénye.

Énnekem ezt a homloknyi országot,
ezt a kitépett szívnél nem nagyobb hazát,
e népet és e kor meredekjeit
adta sosrsomul a lét,
ezt a néhány rövid tavaszt és hosszú telet,
ezt a földet és ezt a levegőt,
s a levegőhöz ezt, ezt a tüdőt,
ezt a rendet és ezt a zűrzavart!

Ebben a földben kell meggyökereznem!
Akácnak homok, gyopárnak a kő,
- nem várhatnak trópusi televényre!
A kőre hullt magnak kőbe kell marni!
A rozs futóhomoknak könyörög!
Barázdával nem vitázhat a mag!
Csirázni kell: rövid az egy tavasz!
Virág lesz vagy trágya,

de mégis a barázda győz,
a tüdő nem tagadhatja meg a levegőt!

Ó most kell élnem ezt az életet,
Gyorsan forrón mély lélegzettel,
most kell élnem, ha élni, sírni,
szeretni és szenvedni akarok!
Ha barátokat akarok karolni,
őket kell szívemre ölelni,
kik most élnek köröttem. Nincs időm
megvárni tökéletes unokáikat,
s nem szerethetem bölcs atyáikat.
Ezt az életet kell megértenem,
forró, piros tisztító vészeit
átdobogtatni hulló szívemen.

Ezen a kövön vessétek meg ágyam

Piros és sárga lámpák tilosaiban

És tolongások fájdalmai közt,

a törtetések dárdaerdejében!

Itt, itt, ez utak rácsai közt

merre menjek? 

S az elzúgó napok melyik partján

Hova álljak, ha maradok?
Utat, irányt, célt itt mutassatok!
Aki előttem akar járni,
itt járjon az! - És itt vezessen
ki azt akarja, hogy kövessem!

Érdemes meghallgatni Lukács Sándor előadásában  

Nagyon szép! (Katt a névre!)

Na most

Na most elárulok valami szupertitkosat:
én tépkedés előtt mindig megszámolom
a virágszirmokat
hogy tudjam hogy melyik szóval kell kezdeni
mert én még játékiból sem akarlak elveszíteni...

/Szalóczi Dániel/

Fotó: Mohan Duwal

Az élet rendetlen

Az élet tengerét mélyben lévő áramlatok mozgatják, amelyekhez nincs köze a felszíni tudatosságnak. Az embernek fogalma sincs arról, hogy léteznek, azt hiszi, csak az van, amit ő tud és ért. Csak az első jéghegynél veszi észre, hogy a hajója nem oda megy, ahová gondolta.
Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan.
Szívvel, tapintással, ösztönnel, szaglással, ihlettel és bölcs teljességtudattal is látni kell. Egy jó szó, egy időben nyújtott segítség vagy egy őszinte csók értékesebb lehet, mint egy tudományos értekezés, és valódibb is.

/Müller Péter/

Fotó: Kyle McBurnie

Azt mondod

Azt mondod, szereted az esőt,
De mégis kinyitod az ernyőd, ha esik…
Azt mondod, szereted a napsütést,
De az árnyékot keresed a napfényben…
Azt mondod, szereted a szelet,
De bezárod az ablakod ha fúj…
Ezért félek, mikor azt mondod, hogy szeretsz…

/ismeretlen szerző/

A fotót a neten találtam, itt

Nagyon gyakran...

‎"Nagyon gyakran azonosítják (a szeretetet) a mások iránt érzett jó érzésekkel, jótékonysággal, erőszakmentességgel, vagy szolgálattal. De ezek egyike sem a szeretet. A szeretet tudatosságból ered. Csak amennyiben valójában annak látsz valakit, aki és ami az illető, és nem annak, ami az emlékedben, vágyaidban, fantáziádban, vagy kivetítéseidben szerepel, csak akkor tudod igazán szeretni az illetőt. Máskülönben nem a személyt szereted, hanem azt az ideát, amit róla formáltál, vagy azt, aki a vágyaid tárgya, és nem azt, aki valójában. A szeretet első cselekedete tehát, hogy olyannak lássuk a személyt vagy a dolgot, amilyen valójában. Ezzel pedig együtt jár az a rettenetes feladat, hogy elhagyd vágyaidat, előítéleteidet, emlékeidet, kivetítéseidet, válogató látásodat." 

/Anthony de Mello/

by Andy Kennelly

Óriási csoda

"Óriási, egészen óriási ennek a rejtett titoknak a nagysága, amely itt bújik meg egy maréknyi húsban és néhány csontocskában. Hogyan is valósult meg ez a csoda? 

Évszázadokig, évezredekig, évmilliókig álmodtam erről az egyetlen emberi lényről- mondja az Úr. Sokkal előbb, mint amikor a világ lett; mint amikor a tejutak elkezdték táncukat a világűrben, már gondoltam erre a gyermekre, erre az egyre! Meg akartam teremteni! Szívem szenvedélyesen vágyott utána, mélységesen szerettem őt. És éppen ez az igaz szeretet hívta életre ezt a gyermeket. Amikor eljött az ő ideje. Ebbe a kicsi gyermekbe, ebbe a még semmi emberkébe is bele leheltem isteni leheletemet; beleadtam erőmet és minden örömömet; ebbe az egyetlen kis lénybe árasztottam egész szeretetemet. Azért aztán ez a kis semmi: nekem minden. Belőlem van, saját énemnek egy része. Értitek ezt? (...)Minden embernek megvan a maga saját története. Minden egyes ember egy szent történet! Ennek az emberi történetnek éppen így kellett elkezdődnie a földön, nem másképp. Történetének igazi kezdete azonban titokzatosan rejtőzködik az idők végtelenségében, a világ kezdete előtt, az én szívemben, időtlen örökkévalóságom mélyén. Ó, barátaim, ha ezt hinni tudnátok!... Ó, ha hinni tudná a világ!" 

(Henri Boulad)

Kép forrása: internet

Akkor vagy igazán békében magaddal

"Akkor vagy igazán békében magaddal, amikor már nem akarsz elmagyarázni, megértetni senkivel semmit ... sőt, magadnak sem keresel kifogásokat. Csak döntesz, közölsz, mész az úton. Ha értenek, és életed egy szakaszán elkísér bárki az utadon, akkor megéled az együttlét minden pillanatát, de nem válsz függővé tőle ... kész vagy bármikor elengedni ... mint mindent, ami nem Te vagy. Ha nem értenek, és egyedül vagy, akkor sem zárulsz be, csak elfogadod, hogy egy olyan szakaszon mész keresztül, amit csak egyedül tehetsz meg ... de tudod, hogy mint minden, ez is elmúlik egyszer."

/Oravecz Nóra/

Néha

"Néha éppen egy rendkívül súlyos külső helyzet nyújt alkalmat arra, hogy az ember bensőleg túlnőjön saját magán." 

(Viktor Emil Frankl)

Wislawa Szymborska: Néhány szó a lélekről

Van lelkünk, van.
Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
és mindig.

Nap nap után,
esztendő esztendőre is
eltelhet nélküle.

Olykor csak a gyermekkor
félelmeiben, rajongásában
telepszik meg egy időre.
Olykor csak a felismerésben,
hogy megöregedtünk.

Csak elvétve segédkezik
olyan keserves tennivalóknál,
mint bútorokat tologatni,
bőröndöket cipelni vagy
órákig gyalogolni egy szűk cipőben.

Űrlapok kitöltésekor
vagy húsdarálás idején
rendszerint szabadnapos.

Ezer beszélgetésünkből
egyben ha részt vesz,
és még ez sem törvényszerű,
hiszen többre tartja a csendet.

Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
lopva távozik a szolgálatból.

Válogatós fajta:
nem szívesen lát minket tömegben,
a fölényért vívott harcunktól és
zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.

Az öröm s a bánat előtte
nem két külön érzés.
Csupán ha egybekapcsolódnak,
lesz jelenvalóvá számunkra.

Bátran számíthatunk rá,
ha végképp elbizonytalanodtunk,
és mindent tudni akarunk.

Az anyagi világ tárgyai közül
az ingaóra a kedvence és
a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
ha senki felé nem pillant.

Honnan toppan elő s faképnél
mikor hagy ismét, nem árulja el –
ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.

Úgy fest tehát, hogy egyfelől
szükségünk van rá,
de valami okból neki is
szüksége lehet ránk.

Fordította: Zsille Gábor

Most olvastam

Hozd ki a legtöbbet magadból, szeresd magad, az életed, minden pillanatot, mert akkor nem lesz kérdés, hogy ki jöhet be, vagy ki nem. Akárkinek tuti nem adsz kulcsot. Az udvarra talán bejöhetnek. Még a füvet is levághatják. De az, aki kávét hoz reggelente az ágyba, akárki nem lehet. Annak különlegesnek kell lennie. Nem kaphatja meg akárki a reggeleidet, a mosolyaidat, és nem láthatja akárki azt, amikor a padlón vergődsz sírógörcsben, mert úgy érzed nem megy tovább. Akárkinek nem fedheted fel magad. Akárki nem láthatja, hogy Disney Channelt nézel, ha szomorú vagy, vagy hogy egy szál bugyiban énekelsz otthon. Azt csak az láthatja, aki megdolgozott érte.

/Oravecz Nóra/

 

Hajnal

Tudod, mi a hajnal?
Az éjszaka legkisebb lánya...
Tiszta és odaadó....

/Schäffer Erzsébet/

Reményik Sándor: Régi nóta

Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő. 

 Fotó a netről
 

Kosztolányi Dezső: Kétségbeesés

Várom, hogy asztalunkat megterítsék
s leszedjék.
Várom, hogy érkezzék s elmenjen innen
a vendég.
Egy tárgyat figyelek, egy furcsa, nem-várt
ajtónyitást, egy gombot, vagy egy szempárt.
Ezer darabra törtelek, te tág,
elbírhatatlanul-zavart világ.
Jobb is nekem nem nézni az egészbe,
beléfogózni egy-egy csonka részbe,
és állni ottan,
jéggé fagyottan.
Mert idegen és őrült az egész,
de nyájas és rokon velem a rész.

A fotót Éva blogjáról hoztam (tudtával és beleegyezésével :)...)

Nemes Nagy Ágnes: A mozdulat

Éjjel kezem föltartottam,

az égre Hozzád nyújtottam,  

mi lesz Helyetted kérdeztem,

s Te mondtad, hogy a mozdulat.

A képet itt találtam

Az emberek többsége azt hiszi...

Az emberek többsége azt hiszi, hogy csak adni nagylelkűség. Pedig az elfogadás is a szeretet aktusa.
Hagyni, hogy boldoggá tegyenek minket, amitől a másik is boldog lesz.

/Paulo Coelho/

Szabó Lőrinc: A fákhoz, a költőkhöz

Hosszú tél, munka, betegség úgy meglopta ezt a tavaszt, hogy most elámélkodva nézem a hirtelen megjött vigaszt: Te vagy, május? Csakugyan itt vagy? Hogy lettél kész ilyen hamar? Néhány nap alatt mennyi szépség! A vén föld milyen fiatal! Mintha meggazdagodtam volna, úgy nézem a sok gyors csodát: orgona, hárs, alma, cseresznye, egyszerre nyitnak mind a fák: teraszomnál egy óriáslány ágaskodik a napba fel, egy fiatal jegenye, - játszom örvénylő leveleivel. Játszom fénylő, gyönge hajával, érzem élete friss húsát, a zöld vér, amely benne lüktet, szinte a szívembe fut át: aztán lemegyek és megállok egy bokor előtt, fa alatt, és lombok és szirmok hűsébe temetem égő arcomat. De szépek vagytok, fák, virágok! Még ti is egyszerű gyomok! Költők vagytok ti szavak nélkül és bátrabbak, mint én vagyok, csodát tesztek minden tavasszal, illatozva és gazdagon: a feltámadás versei nyílnak ujjongó ágaitokon. Fák, költők emeljétek égbe a sarat, a fekete éjt, szűrjétek virággá, gyümölccsé a földi szennyet és ganéjt, pompázzatok, májusi fák, hős testvéreim, s biztassatok, hogy bármilyen hosszú a tél, a tavasz mégiscsak felragyog. S mikor már nem fogok élni, és mocsokká rágott a föld, ti néma varázslók, megváltók, emeljetek ki drága zöld véretekkel, emeljetek föl a sár fölé és írjatok poromból szebb verset az égbe, mint amilyet ma én tudok.