Nyitottnak lenni

Nyitottnak lenni annyit jelent, hogy jöhet bárki, te elfogadod. Nem érdekel, hogy ő milyen, mosollyal az arcodon öleled meg, ami őszinte. Nem amolyan hazug, hamis valami, hanem az az igazi szívből jövő fajta. Bárki lehet szabad - csak el kell fogadnia magát, és azt, hogy a saját szabadsága csak rajta múlik. De ha elérte, onnantól senkit sem akar megváltoztatni, ugyanis érteni fogja, hogy mindenki csak önmaga lehet, mert úgy lesz boldog. Onnantól senkit sem akar befolyásolni, vagy elnyomni. De elfogadni csak az tud, aki magát is elfogadja - és ezzel még mindig sokaknak komoly problémái vannak...

(Oravecz Nóra) 

Az út bennünk van

Döbbenetes, hogy annyi kudarc után még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg.
Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a mienk, és keresünk tovább - kívül.
Az út bennünk van.

/Biegelbauer Pál/

Fekszem a csónakban

Fekszem a csónakban,
mint fasírt a hamburgerben,
ég és föld között.
Az ember egész életében
valami között van:
jó és rossz között,
béke és háború között,
születés és halál között.
Ez szabja meg
egész közöttérzetünket.

(Ágai Ágnes: Kamaszságok)

És amikor

És amikor az ember sötét időket él át, és találkozik egy halvány reménysugárral, akkor muszáj, hogy a bokájánál fogva, szorosan ragadja meg azt a sugarat, és mindaddig el se engedje, amíg az ki nem húzza a posványból - és ez nem önzés, ez kötelesség.
Életet kaptál; kötelességed (és mint emberi lény, jogod is), hogy találj valami szépséget ebben az életben, nem számít, milyen csekélységről van szó.

(Elizabeth Gilbert)

Sárhelyi Erika: Január margójára

Tél van, csak poroszkálnak a napok a naptárban,
de az ég megkegyelmez lassan a korán útra kelőnek.
A láthatár szélén pezsgőszín fellegek nőnek,...
s így kevésbé fáj a pőre, hidegszürke január.
A ma és a tegnap még kéz a kézben jár,
hisz' a Hold a Napnak még átint a békés horizonton.
Talpam alól csontig hatol a télbe dermedt beton,
de lelkem már az enyhülésre készül.
A reggel a sötétből oly hirtelen derül,
mintha mosoly ömlene el a házak tetején.
Igen, itt legbelül a tavasz már enyém.
Már nem rémíthet se fagy, se konok szélvihar,
az se, ha majd a február szűz havat kavar,
mert bennem a kikelet már öntudatra ébredt.

 

Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

/Weöres Sándor - A teljesség felé/

Pethes Mária: Vízkereszt

Már le kellene szednem a fát

Az ünnepnek vége
Az angyalok mással törődnek
Az ajándékok újdonsága lejárt
belesimultak a hétköznapok
szürkeségébe
Hordjuk és elhordjuk mindet
és magunkat is velük
Nincsen csak emlék a csendes éjről
a szemünkben gyülekező könnyekről
is megfeledkezünk
A szeressük egymást belefagyott
a mínusz tízbe tizenötbe
de ez a fácska itt akar állni mindörökre
Levéltüskéit vígan méregeti
nem billegnek rajta a díszek
bár a szaloncukor papírok
már üresen csörögnek
Törvény szerint le kellene szednem
de még idézgeti a meghittséget
mint szeretet-felkiáltójel
hívogat egy angyalt az enyémet

Fotó: Képguru - Edl Szilvia

Gyurkovics Tibor: Hála

A hitet másoktól szereztem

mint égig érő ablakot

akik látták magukat bennem

azoknak én csillag vagyok

én viszont nekik köszönhettem

az egész égboltozatot.

Simon István: Vers újévre

Tizenkettőt üt az öreg óra-
nézz rá, mint egy makacs kis Botondra.
Sétálója az ő rezes bárdja,
vele sújt az idő kapujára.

Be is szakad az ó-év alatta,
csengve hullik millió darabra.
Vagy csak a hó szállong kertjeinkre,
s fagyos ágon hangicsál a cinke?

Egy év megint elrepült felettünk.
Egy évvel csak öregebbek lettünk.
Ügyes idő: úgy tudja csinálni,
hogy a hajon, az arcon se látni.

Ismerted a jókedvű kovácsot,
sokáig de egyformának látszott,
s ma hogyha a boltból kifelé megy,
nem ölelgeti a menyecskéket.

Ő nem érzi, te vetted csak észre,
hogy az idő lassan kicserélte.
Te őrajta, ő meg talán máson
kapja rajt az időt a lopáson.

Munka után fáradtan lefekszel,
ágyad szélén gubbaszt a Szilveszter.
S arra gondolsz, milyen is lesz holnap
nekivágni újra a dolognak.

S nézed még a szemedet lesütve,
félálomban, ahogy föl a szürke
mennyezetre dobálgatják játszni
fényüket a tűzhely karikái.

Ágai Ágnes: Retrospektro /Hátra arc/

Én olyan világba jöttem bele,
amelyik nem készült a fogadásomra.
Sőt, ki akart zavarni belőle.
Ablakomon fekete kátránypapír sötétlett.
A nem-látszat miatt.
Aztán a fény átlyukasztotta.
És a lyukon át kitárult a világ,
amelyik nem készült a fogadásomra.
Lehet, hogy az egy másik volt.

A pusztítás rohamosztagait
Megállítja egy virágzó barackfa.
Legfeljebb belehervad.
De a hernyótalpak alatt kisarjad a fű.

Száraz lábbal keltem át a vízen,
mert a Duna befagyott alattam.
A véres, mocskos habokra ráfeszült a jég.
Kemény, fehér takarásban a múlt.

Úgy járkáltam a történelemben,
mint turista az ókori romok közt.
Dőlt oszlopokhoz támaszkodtam,
és gyűjtöttem a törmelékeket.
Köröttem az archaizált halál.

Létezni jó. Az ifjúság kikezdhetetlen.
Csikó szájjal friss igéket haraptam,
széna szagú legelőre vágytam,
szilaj, nagy távú ügetésre,
és nem akartam többé
félni a félelemtől.

A többit, persze, úgyis tudjátok.

Fotó: Julian Sitompul

Arthur Madsen: A zokni

Azt mondják, hó nélkül nem is igazi a karácsony. Sokáig én sem hittem, hogy lehet ettől fontosabb a szeretet ünnepén. Gyerekként nem szerettem, sőt szinte utáltam a karácsonyt. A szentmiséket viszont áhítattal hallgattam végig, fiatal ministránsként testközelből tapasztalhattam meg az advent minden apró szépségét. A mise után hazafelé menet hógolyóztunk, hóembert építettünk és lelkem mélyén azt akartam, hogy soha ne legyen szenteste. Pedig délután már feldíszítettük a fát, szorgosan aggattuk rá az ódivatú díszeinket. Ilyenkor csodálva néztem a szüleimet, akiknek arcáról szeretet és boldogság tükröződött.

Nekem az egész karácsonyi készülődés egy évenkénti "muszájmertmindenkieztcsinálja" dolognak tűnt. Gyűlöltem a gyertyafényt, gyűlöltem a karácsonyfát, gyűlöltem a mákos gubát, de legjobban mindig azokat a nyamvadt zoknikat utáltam, amiket karácsonyi ajándékként kaptam. Szegények voltunk, másra nem tellett. Azt soha nem vettem észre, hogy több ajándék nincs a fa alatt. A szüleimnek nem volt ott semmi, mégis boldogan nézték a gyertya pislákoló fényét. Ünnepek után az osztálytársaim büszkén mutogatták az új, divatos kabátot, a több színben pompázó távirányítós autót, vagy éppen a legmodernebb kvarcjátékot.

- Arthur! Te mit kaptál karácsonyra? - kérdezték tőlem többen is. Úgy tettem, mint aki nem hallja, inkább a tankönyveimet bújtam.
- Biztos megint zoknit kapott - nevetett fel valaki az osztályterem másik felében.
- Zoknis Madsen!- harsogták többen is, amit lenéző, gúnyos kacaj követett. Kívülről közöny látszott rajtam, de belül keservesen sírtam, és azt kívántam, hogy Jézus Krisztus bárcsak sose született volna meg.

December huszonnegyedike van. Újra. Sok - sok év telt már el a gyermekkori karácsonyok óta, de az érzés nem változott. Egyszerűen képmutatásnak tartottam az egészet: karácsonyfástól, csillagszóróstól, mindenestől. Az életemben sok minden változott. Megöregedtem, családom sosem volt. Egészen fiatalon kerültem a városba. Rég volt, nagyon rég. Most is ugyanott lakom, a szürke bérház negyedik emeletén tengetem silány életemet.

A mai reggelen viszont feltűnően frissen ébredtem. Iszonyú mehetnékem volt, így kora délelőtt már a belvárosban sétálgattam. Nem sokan jártak az utcán, rajtam kívül csak pár ember lődörgött céltalanul. Néhány bolt még ma is kinyitott, de szinte kongtak az ürességtől. Séta közben orromat friss kalács illata csapta meg. Éhes voltam, ezért betértem az agyondíszített péküzletbe és vettem egy szép, barnára sült buktát. Isteni illata volt. Erre mondják, hogy összefut az ember szájában a nyál. Már indulni készültem kifelé, amikor az eladó utánam szólt:
- Uram! Van itt még egy kiló szaloncukor, vigye el! - kínálta nyájasan. - Elfér az még a fáján, olcsón adom.
- Nekem nincs is fám! - mondtam majdnem, de inkább magamban tartottam. Csomagolja be! - böktem ki nagyvonalúan, majd kifizettem, és komótosan távoztam.

A gondolataimba mélyedve botorkáltam az elnéptelenedett utcákon, a gyerekkori karácsonyfánk képe jelent meg előttem. Egyedül csak a színe tetszett. A gyönyörű, zöld színe, ami szinte ontotta magából a természet minden csodáját. Még a göcsörtös ágak, a csonkának látszó tűlevelek és az ósdi fa-, és papírdíszek sem tudták ezt az egyszerű bájt elcsúfítani. Volt üvegdíszünk is, egy fehér ruhás angyalka, amit szüleim mindig a girhes kis fenyőfa pöttömnyi csúcsára tűztek. Szaloncukorról álmodni sem mertünk. Még most, öreg koromban is idegenül szorongattam, a halványbarna papírzacskóba gyömöszölt finom édességet.

- Bácsi! Vegye meg ezt a fát! - zavarta meg elmélkedésemet egy csilingelő gyerekhang. Odafordultam, és megilletődve néztem a hét éves forma, aranyszőke hajú kislányra. Kék szemei mosolyogva tündököltek, ártatlan arcát már pirosra csípte a decemberi hideg. Már nem voltam messze otthonomtól, szemem sarkából láttam is a koromsötéten ásítozó utcai ablakomat.
- Hát te? Miért nem vagy otthon? - morogtam rá bizalmatlanul. - Apukád már biztosan keres.
- Nekem nincs apukám - felelte a kislány, és leheletével melengetni kezdte apró kezecskéit.
- Az anyukám otthon fekszik, beteg - folytatta halkan, de a hangjából életerős dac áradt. - Ha eladom a fát, a pénzből veszek neki gyógyszert. Az lesz a mi karácsonyi ajándékunk.
A kislány szavai hallatán először kirázott a hideg, majd még soha nem érzett melegség öntötte el a szívemet. Ösztönből cselekedtem. A fát azonnal megvettem és a pénz mellé a kislány kezébe nyomtam a zacskó szaloncukrot is. Hálásan nézett fel rám, de törpének éreztem magam mellette.

Az előbb találkoztam a Jézuskával, ezt neked küldi - rebegtem, és remegő kézzel nyújtottam felé a buktát.
- Bácsi! Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy gyógyítsa meg az anyukámat! - kért meg a kislány, mire én elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Siess haza édesanyádhoz! - szólaltam meg enyhén köhécselve.
- Boldog karácsonyt, bácsi! - nézett rám édesen, és megsimogatta a kezemet.

Ezután magamhoz vettem az apró, girhes fenyőfát, és elindultam a hideg, magánytól fuldokló lakásom felé. Otthon előkapartam a régi, ócska díszeket, és felraktam őket a fára. A fehér ruhás üvegangyalkát finom mozdulatokkal ráerőltettem a csonka csúcsra, majd az utcai ablakhoz vonszoltam magam. Mélabúsan bámultam a halott utcát és őszintén irigyeltem a szemközti házban a karácsonyfa köré gyűlt, boldog családokat.

Igen, ez volt az a pillanat. Ekkor értettem csak meg szüleim boldogságát a pislákoló gyertya fényénél. Lomha, darabos mozgással vánszorogtam el a karácsonyfámig, amit gyönyörűnek láttam. Leültem a tövébe, és remegő kézzel simogattam meg a hófehér üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoztak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.

Tornay András: Harcol az önző és a szelíd...

Harcol az önző és a szelíd
Kételyeid darabjaira törik szét a szivárványt
És az első kérdés erejével tombol benned a "Miért?"
És mögötted, ledöntött oltárok árnyékában
újra életrekelt áldozatok marnak beléd
És most nagyon távoli még a szó is,
kegyelem, reménység, bizalom.
A Menny másik oldalán azonban
milliók szorgoskodnak azért, hogy holnap,
valamilyen apró ragyogásból, emberi és Isteni érintésből,
egy ottfelejtett ajándékból megértsd;
Semmit nem tudsz tenni, semmi nem történhet veled,
ami miatt kevésbé szeretne téged az Isten. 

 

Mezey Katalin: Ami tökéletes

Csak ami nincs,
csak az tökéletes.
Élünk panasszal,
hiányokkal tele,
és csak a nincs
döbbent rá azután,
hogy az a tökéletlen
- az az élő, halandó -
mennyire kellene.

Fotó: Aleksander Smid

Szepes Mária: Mást nem tehetsz

Csak remélj, csöndben és türelmesen...
Reméld, hogy egyszer vége lesz
Reméld, hogy egyszer megértenek
S hogy megérted egyszer, akit szeretsz
Reméld, mert mást úgysem tehetsz!

És hidd, mikor a szemébe nézel,
Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,
Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent
Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat
Hidd, mert mást úgysem tehetsz!

És ne nézz körül és ne nézz magadba
Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel
Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit
S azt is megbánod majd, hogy létezel
Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed
Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!

De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen
Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,
Üres kezeddel a levegőt markolod
S vak álomvilágod romjaiba dől
Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget
Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!

Szilágyi Domokos:

A szomszéd asztalnál

ül egy szép kisleány
a szép kislányokat persze nem lehet leírni
nem is szabad és nem is érdemes
a szép kislányok mindig a szomszéd asztalnál ülnek
pocsék fiatalemberekkel
s ettől bosszantóan még szebbek.

de ez a kislány egyedül
ül
és én is egyedül ülök
és
és semmi több

borzasztó, hogy én sosem ülök a szomszéd asztalnál.

Fotó: Ifj. Vasuta Gábor

Kép innen: edenkert.hu 

 

Pethes Mária: Őszülő

Hirtelen vetkeztek le a fák
mint idegen szobában találkozó
titkos szeretők
Divatos rőtbarna ruhájukat
a fonnyadó fűbe dobták
Kitakart szemérmükre
ködfátyol terült

Kép a netről

Az ember ott van...

Az ember ott van, ahol a figyelme. Ha a sebedre figyelsz: ott vagy. Ha a szomorúságodra: ott vagy. Ha valami nagy csalódás ért, veszteség vagy hűtlenség, figyelmed a csalódásnál időzik, és energiával táplálja az érzéseidet. Újra és újra ismétli magában, kiszínezve, és képzelettel tovább szőve az eredeti élményt. Sajnálod magad, siratod magad, s betölti egész lelkedet a szürke-lila düh és komorság és keserűség. Az érzéseink nem önfenntartóak. Szükségünk van energiára. Tápanyagra. Éltető vérre. Figyelemre. Egész lényünket eluralhatja a rosszkedv - és észre sem vesszük, hogy ezt mi magunk tápláljuk. De egy hirtelen jó hír kiránthat a mocsárból.

Egy levél. Egy jó szó. Bár az utóbbi kevés hozzá, mert valójában szeretünk a rosszkedv mocsarában henteregni - van abban valami kéj is. Van bennünk egy öntudatlan, lomha víziló, aki nem szívesen mászik ki a napfényes partra. Ezért - figyeld meg - egy baráti jó szó, bölcs tanács, esetleg egy szeretetteli simogatás már-már kicsalna a rosszkedvedből, de visszahúz a mocsár.
 
Nem jó szenvedni. De néha szeretünk, mégis. Érzelmeink legyőzik az öntudatunkat. Főleg akkor, ha nem vagyunk önmagunk urai.

/Müller Péter/

Szabó Lőrinc: Egyéb nem

Minthogy belőle egyéb nem maradt
szeretem, ami körülötte volt
a kis párnát, melyre feje hajolt
karperecét, elárvult tárgyakat
a kulcsot, mely hozzá vitt
távolabb erdőket, városokat
úti port, amit együtt vertünk fel
a mosolyt, mely szívéből
a szemébe szaladt
mikor festették: - nem pótolja
de az egész világ tele van vele
s most tudom csak igazán, mennyire;
ég s föld, s minden őhozzá kapcsolat:
szeretnem kell gondolataimat
minthogy belőle egyéb nem maradt.

 

Dsida Jenő: Temetőben

Köröttem csend - és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok -
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.

Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

A harmónia

A harmónia a minden ígéretével felkelő reggeli Nap.

(Sri Chinmoy)

Szabó Éva: Indulás előtt

Csomagoljunk
Legyünk útra készen
Mielőtt minden
Eltörik egészen
Hisz oly kevés
Mit vinni kell
Egy "megérte"
Egy "hinni kell"
Egy szerelemtől
Fényes pillanat
A sárba süppedt
Kő alatt
A sötétben
Egy résnyi fény
Élétől
Megsebzett remény
Mert valami
Végérvényes rend kell
Ha nagy útra
Készül már az ember
Tudván
Hogy akkor sem néz
Hátra
Ha nevét valaki
Mégegyszer elkiáltja...

Balogh Tibor: Sárgult falevél

Sárgult falevél
őriz egy megélt napot
vándor mesékben.

Ana Blandiana: Melyikünk

Amikor elmégy,
Nem tudom, melyikünk hagyja el a másikat.
Mikor kinyújtom karomat,
Nem tudom – önmagam keresem-e.
Amikor így szólok: szeretlek –
Nem tudom – magamnak mondom-e.
S akkor éget a szégyen.
Egykor
Tudtam, hogy milyen vagy.
Karcsú és magas.
Tudtam, hol kezdődsz el,
S én hol érek véget.
Könnyen megtaláltam
Ajkadat, nyakad,
Kulcscsontod, a vállad.
Tudtam: ez az ajkad,
S ez – az én emlékem.
Szerettük egymás kezét fogni…
Melyikünket győzték le?
Ki maradt meg?
Kié ez a test?
Enyém vagy a tied?
S melyikünk után
Fog el úgy a vágy?
Éppen csak hogy némán,
Fogcsikorgatva, hunyorítva,
Nehezen tudlak
Legyőzni magamban.

/Bán Péter fordítása/

Szabó Éva: Őszi töredékek

Furcsa lesz majd az ablak mellett

a decemberi hó ha hull

függönye mögött arcod látom

már tudom nézni józanul

Van ágyam, reggel teaillat

szívem magának rak tüzet

tenyeremben megül egy csillag

lesz hóesés is nélküled

Befordultam a sarkon

az úton szembe jött velem
fázósan, kopott kabátban

egy tegnap esti szerelem

Nézd megkoptak a sárgák

megfakultak a kékek

magunkra maradtunk

őszi töredékek

Itt találtam

Böröczki Mihály: Birsalmák

A sárga gömbök úgy lógtak a fákról,

mint akik minden tudnak a világról,

a szilvafát, az öregedő körtét,

a két barackfa mindenik gyümölcsét,

a cseresznyén az égre korhadt ágat,

a lábnyomot, mi ott maradt utánad,

a tavaszt, ahogy szirmot bont az ágnak,

a csirrogását sok vendégmadárnak,

a napfényt, esőt, nyárnapok futását,

a madárfüttyös hajnal hasadását,

a súlyra hajtott ágak büszke álmát,

a fákat, kik a szelet zabolázzák,

a rigócsalád  íves föl-le röptét,

a kerítést, a búvós zugok csöndjét,

és bokor, fa, fű széles mosolyt ölt föl,

amikor elősárgulnak a zöldből,

nagy utolsónak maradnak a kertben,

s hogy fanyar ízük sejdítse a nyelvem,

az őszi napfényt végső nászra kérik,

és bársonybőrük kőkeményre érik.

Ha valakit nem szeretsz

"Ha valakit nem szeretsz, azt nem olyannak látod, amilyen, hanem rávetíted a saját arcodat: a félelmeidet, az előítéleteidet, mindazt, amit nem kedvelsz magadban. Ha nagyravágyó vagy, gőgösnek véled, ha pénzsóvár vagy, mohó gazembernek, ha kéjsóvár vagy csábítónak, ha boldogtalan, akkor ő tett tönkre. Lényegében mindkét nézőpont: kivetítés. Egy jó ember könnyen lát jónak mindenkit. Egy rossz minden egyes társáról azt gondolja, hogy aljas. Akiben azonban fölébredt a benne lakó Isten, mindenkiben hajlandó észrevenni, még abban is, aki ezt nem látja önmagában."

/Müller Péter/ 

Fotó: Jacky Parker

Bónus István: Rossz kutya

Rossz kutya, te csúnya rossz kutya! -
Mondom neki, – s Bundás úgy örül,
Szemében fekete láng gyullad
S ész nélkül lót-fut lábam körül.
 

Szavaim, hogy mit jelentenek
Nem érti, nem ügyel rája,
Csak az érzelmeket fogja fel
Agyának pici antennája.
 

Megérzi, hogy szavam nem üres:
Melegítő áram van benne,
S árad felé annyi szeretet:
Három kutyának elég lenne.
 

Rám néz s szeméből: hűség, hála
lobban felém fekete lángban,
Mintha tudná, mennyi kutya jár
Jó szó nélkül a nagyvilágban…
 

Nem csak kutya, de mennyi ember!…
Én is ténfergek erre-arra,
Szürcsölök olykor örömet is,
De fanyar keserű az alja.
 

Mert mindig közönyre ébredek,
S ha rálépek utamra reggel:
- Rossz kutya, te csúnya, rossz kutya! -
Nem mondja senki szeretettel…

Baranyi Ferenc: Valami mindig közbejön

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

by Gusti Yogiswara

Köszönöm

"Köszönöm a szereteted, de ne gondolj rólam többet, mint ami vagyok, szürke, sápadt kis küzdője az életnek, aki talán többet szenvedett, aki talán érzékenyebb, mint az átlagemberek; de aki önző, mint minden ember. Az, hogy szeretlek, talán az is önzés. - Érzem, hogy szeretetre van szükségem, és érzem, hogy ezt a szeretetet csak Te vagy képes nekem megadni."

(Boncza Berta)

Hozzád szólok most.

Hozzád szólok most.

Hidd el, hogy első vagy!

Első és egyetlen.

Egy igazán jó közösségben mindenki első és egyetlen.

Ha anya vagy, és tíz gyereked van, tudod.

Boldogság, és persze nagy felelősség a tíz gyerek – de mindegyik egyetlen.

Mindegyik külön világ.

Mindegyik más, és éppolyan fontos és egyedi ember, és szeretett gyerek, mint a többi.

A Sok, ha lelki szemekkel nézel, nem nagy szám.

A nagy szám: az Egy.

Az egyetlen.

Ha szeretsz valakit, azt mondod neki: „Egyetlenem!”

És ebben minden benne van.

Most, kedves barátom, beléptél egy olyan közösségbe, ahol sokan vannak.

Nagyon sokan.

De ha nem érzed, hogy te vagy az EGYETLEN, ne maradj itt.

Pártok, vallások és szervezetek hajlamosak a mennyiséget nézni, a mennyit.

Nálam azt tapasztalod majd, hogy az én számomra, a milyen a legfőbb szó.

Nem a mennyi.

Ha írok, nem sok embernek írok, hanem mindig csak egynek: Neked. Aki lelkemnek arra a helyére állt, miközben olvassa művemet, ahol a TE van.

Nem tudok a szemedbe nézni.

Sajnos, még a kérdésedre sem válaszolni.

Ez egy ilyen műfaj.

De a mondataid eljutnak hozzám.

Ezen az oldalon te adsz nekem.

Akár csak úgy, hogy magadról mesélsz.

Szeretettel köszöntelek, az EGYETLENEK nagy társaságában.

/Müller Péter/

Bozsoky Erika: Közelít

Hűvös hajnalok.
Hegyünk mögött az ősz már
cipőjét fűzi

Reichard Piroska: Őszi üdvözlet

Borulj rá, szelíd, őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

Hulljatok elé, aranylevelek,
őszi virágok, nyíljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

Lágyan simogasd, zúgó, őszi szél,
szívében úgyis az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

Ti mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet ...

Fotó: Luis Ventura

A segítség

Arcunkra van írva

"Félelmetes, hogy az ember nap mint nap mennyi érzést legyőz, visszafolyt, elhallgat, eltitkol, eltakar. S minden kimondatlan szó lelkünk súlyát nehezíti, és minden könnycsepp kicsit könnyít rajta. Bármilyen érzések is kavarognak bennünk az arcunkra van írva, a szemünkben tükröződik, az apró ráncainkban meghúzódnak, minden ránk van írva. A tekintet elárulja a kételkedést, a boldogságot, kételyeket, a félelmet, a vágyakozást, a szomorúságot, a reménytelenséget, a titkokat. Hiába az álcázó mosoly...."

(szerzője ismeretlen) 

 

 

Milyen színű...

- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott.
Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet?
Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.


/Alkyoni Papadaki: A hold színe - részlet - /
 

Fotó forrása: vendegvaro.utazom.com

Sajnos, nem

"20-25 évvel ezelőtt az a tapasztalat, hogy valakinek szüksége van rám, fölerősített bennem egy tudattalan folyamatot, hogy akkor nekem rogyásig, pusztulásig a másik rendelkezésére kell állnom. Ez a felismerés visszautalt a gyerekkoromba, amikor szintén nem tudatosan megtanultam a szüleim, a családunk szükségleteire hangolódni, a sajátjaim rovására. Később pedig természetesnek tartottam, hogy ahhoz, hogy rendes ember és jó pap legyek, mindig rendelkezésre kell állnom, ha valakinek szüksége van rám. Ebből mára kigyógyultam, és megtanultam önmagamat is számításba venni. Sokatoknak jelenthetett már rossz érzést, hogy amikor azt kérdeztétek tőlem: 'Tudnál-e bennünket vállalni jegyespárként?' - azt mondtam nektek, hogy sajnos nem. Talán nem is tudjátok, mennyi munkám van abban, hogy ezt képes legyek kimondani, miközben nem esik jól nem segíteni, de jól esik annyit vállalni, amennyit elbírok." 

/Részlet Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig című könyvéből/

Elena Shumilova képe

Finy Petra: Őszi kék

ez a kék csak őszi reggeleken látható
és akkor is egy-egy pillanatra,
pont addig míg egy sóhaj például
kiröppen a tüdőből,
vagy ameddig a bőrfotel szusszan egyet,
ha hirtelen huppansz bele

 

Őszi reggel

Kép forrása: fotozok.hu

 

Meg kell tanulnom

Minden reggel kényszerítem magam, hogy keressem a csodákat, és mikor megtalálom, álljak is meg fölöttük egy pillanatra, és legyek boldog. Vagy néha büszke. Meg kell tanulnom büszkének lenni, hiszen enélkül minden csoda kutatása, elérése értelmét vesztené.


/Albert Tímea/

 

Fotó: Erin L. Wiebe

 

Lesznek

"Lesznek olyan hiányaink, amelyek végigkísérik az életünket, anélkül, hogy betölthetnénk azokat. 

A tegnapi ölelést, a múltbéli dicséretet, gyöngédséget, az elmúlt évtizedbeli boldogságot és az elmaradt gyerekkori gondoskodást ma már nem kaphatom meg. Persze igyekezhetek rávenni a környezetemet, hogy a hiányaimat töltsék be - de ez előrelátható kudarccal fenyeget.

Másfelől megnyithatom magam ennek a napnak a simogatása, együttérzése, öröme és ajándékai felé, miközben hordozom a hiányaimat, de a belőlük fakadó hiányérzetemet nem igyekszem mindenáron tompítani.

Ha fölfedezzünk és megelégszünk azzal, amit a mai nap ad, az megelégedetté tehet a hiányaink ellenére is." 

/Pál Ferenc - A szorongástól az önbecsülésig/

Asep Bowie fotója

 

 

Láttam

reggel láttam a reményedet
ott ült az utca kövén
sírt mert kifújta fogai
közül titkait a szél

/Jónás Tamás/ 

Fotó: Gusti Yogiswara

Ne keverjük össze

"Akit egyesek lustának mondanak, azt mások fáradtnak vagy lazának. Akit egyesek hülyének neveznek, azt mások csak másfajta gondolkodásúnak. Szóval arra jöttem rá, hogy elkerülhetjük a zavart, ha nem keverjük össze azt, amit látunk, azzal, ami a véleményünk róla. Mielőtt még rám szólnál, azt is elismerem, hogy ez csak az én véleményem."

/Dr. Marshall B. Rosenberg/

 Kép a netről

Hinta

sötétre a fény
és fényre íródik sötét
mint táncoló vízcseppek

lendülnek elém
hinta - palinta

gyöngyből szabadult szavak

ártatlanságuk
kimondva veszítik el
maradtak volna csendben

 (Hajnalfürdő)


Fotó forrása: zauberbilder.de

Elég vagy

Most azt hiszed, hogy nem vagy elég. Hogy jobb lenne, ha másnak születtél volna, közben meg elfelejtesz valamit. Befelé figyelni.

Egyetlen mosoly kiszínez téged, az életed, másokét. Igazi, őszinte csak önbizalommal teli, nyitott szívből érkezhet. Jöhet máshonnan is, de az hamis lesz. Olyan valami, amit adsz minden áldott nap, de te sem gondolod komolyan. Kétségek vannak mögötte, meg szomorúság. Elégedetlenség, meg kétely. Várakozás meg vágyakozás, hogy mikor kapod vissza. Pedig elég vagy. Bőven elég.
Igen, lesz, hogy valamivel nem vagy elégedett magadon. Na és? Változtass rajta, ha nem tudsz, akkor meg fogadd el. Így vagy tökéletes. Az a tökéletes, amiben hiszel, és tudod mindenki el fogja fogadni azt, ami vagy, ha kellő önbizalommal és széles mosollyal az arcodon tálalod. Csak ennyi a titok. Aki szereti magát, azt könnyedén szeretik mások is, ugyanis látják, mögötte nincs zavar – legalábbis ellentmondásoknak biztosan hűlt helye…
Talán egyszer majd elhiszed, hogy elég vagy. Az, aminek születtél, amilyennek születtél. Talán majd elfogadod, hogy szép vagy, és pont úgy jó, ahogy vagy. Simulni, alakulni, formálódni kell és fogsz is, de ha ezt nem fogadod el, addig mások figyelmét fogod fürkészni, hiszen a saját megerősítésedet valamivel ki kell pótolnod. Ne függj mások visszajelzésétől. Fogadd el azt, aki vagy. Szeresd magad. Amin nem tudsz változtatni, fogadd el, mert tudod egy életed van, és nem élheted szomorúan, azon rettegve, hogy de te nem vagy elég. Mindenki elég.

(Oravecz Nóra)

Mogyorósi Fanni: Önarckép tükörben

 Kép forrása
 

Virrad

Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol
És álmodozva pingál enyhekéket
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha
Lebomlik a fák törzsén nesztelen
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök, buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyujtózik hallgatag
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

(Tóth Árpád: Hajnali szerenád- részlet) 

 

 

Kép a netről

Valami kedves

by George Herbert

Rab Zsuzsa: Vagy

Vagy gyerekhaj-szag, langymeleg,
fészekbiztonság, tejpára, komoly társ,
vagy málló tűzfalak között
méretlen órák, csatakos bolyongás,
vagy rokoni névnap-zsivaj,
öcsém-hugom-tartsunk-össze vigasság,
vagy bordáid közt rezdülő
markolattal az egyetlen igazság,
vagy sörhabos, mozis vasárnapok,
séta, vacsora, lusta csókok végül,
vagy kútfenék-vasárnapok
egyetlen sugár ostorfája nélkül,
vagy piros tűzhely, páros ágy,
családi szentháromság ringatója,
vagy messzi tekergő utak
nyakadra hurkolt, hideg vaskígyója,
vagy mosolygó álom sodor
a Neked-Ítélt forró testszagában,
vagy mint éjféli denevér
csapongsz poros könyvek közt, hűlt szobában,
vagy tisztelt öregség, ezüsthajú
ódon mosoly, visongó unokákkal,
vagy magányos viaskodás
patkánypofájú kórházi halállal,
esztendők lágy apály-dagálya, vagy
szilánkra zúzva omlik év az évre, év az évre.
Csak egyiket választhatod.
Sorsod szegény, szegény kezedbe téve.

Weöres Sándor: Família

Édes bogyót, csorgó húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, örömet szemnek-kéznek,

tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! Késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt s tenger ragyog szívemben.

Kép: Aimé Jules Dalou - Alvó gyermek

Amit tudsz...

Amit tudsz, azt tudod, amit nem tudsz, azt nem tudod.

Mielőtt megmosolyognád ezt a legfrissebb manhertz-féle kinyilatkoztatást, gondolkodj el magadra vonatkoztatva a következőn.

El tudod képzelni, hogy micsoda bődületes belső erőre van szükség ahhoz, hogy ennek tényét mások előtt is beismerd? Egy vagy akár ezer ember előtt. Hm?

Titok: a gyengeségeink és hibáink beismerése erőt ad. Bődületes erőt! Ez igaz az erősségeinkre és erényeinkre is.

/Manhertz József/ 

Váci Mihály: Ezt! Itt! Most!

Én itt lakom lenn, Pest talpa alatt,
és Angyalföld keményen összeszorított
öklében, és a Dob utcai ágyak
lepedőjén alszom, ha felkelnek belőle
a bérlőtársak rongyolt mosolyokkal,
és Lágymányos pohárnyi tiszta otthonaiban
iszom a csend édes lélegzetét.
Csak itt, ezeken a makacsul kitérő
utcákon indulok el engedelmes útjaimra.
Itt kell a napok hordalékából
kimosni életem maroknyi aranyát;
itt kell szeretnem, ha van kit szeressek,
itt kell vacognom húszfokos magányom,
itt kell megállnom,
mint a pompeji őrnek,
amig elönt a város lávafénye.

Énnekem ezt a homloknyi országot,
ezt a kitépett szívnél nem nagyobb hazát,
e népet és e kor meredekjeit
adta sosrsomul a lét,
ezt a néhány rövid tavaszt és hosszú telet,
ezt a földet és ezt a levegőt,
s a levegőhöz ezt, ezt a tüdőt,
ezt a rendet és ezt a zűrzavart!

Ebben a földben kell meggyökereznem!
Akácnak homok, gyopárnak a kő,
- nem várhatnak trópusi televényre!
A kőre hullt magnak kőbe kell marni!
A rozs futóhomoknak könyörög!
Barázdával nem vitázhat a mag!
Csirázni kell: rövid az egy tavasz!
Virág lesz vagy trágya,

de mégis a barázda győz,
a tüdő nem tagadhatja meg a levegőt!

Ó most kell élnem ezt az életet,
Gyorsan forrón mély lélegzettel,
most kell élnem, ha élni, sírni,
szeretni és szenvedni akarok!
Ha barátokat akarok karolni,
őket kell szívemre ölelni,
kik most élnek köröttem. Nincs időm
megvárni tökéletes unokáikat,
s nem szerethetem bölcs atyáikat.
Ezt az életet kell megértenem,
forró, piros tisztító vészeit
átdobogtatni hulló szívemen.

Ezen a kövön vessétek meg ágyam

Piros és sárga lámpák tilosaiban

És tolongások fájdalmai közt,

a törtetések dárdaerdejében!

Itt, itt, ez utak rácsai közt

merre menjek? 

S az elzúgó napok melyik partján

Hova álljak, ha maradok?
Utat, irányt, célt itt mutassatok!
Aki előttem akar járni,
itt járjon az! - És itt vezessen
ki azt akarja, hogy kövessem!

Érdemes meghallgatni Lukács Sándor előadásában  

Nagyon szép! (Katt a névre!)