Fodor Ákos: Impromptu

Egy fáradt kis épület
ráncolja homlokzatát.
Szürke ablakaival magába mered:
por, rozsda, pókháló, penész,
törmelék, ragacs, dohszag, félhomály,
egy ütés kiúttalanul kóválygó
visszhangja – ennyit talál
s makacsul kezdi elölről a szemlét.
                  Fárad tovább

Bozsoky Erika: Dúdol a tó

Dúdol a tó. Hallod, hogy dúdol?
Monoton, mélyenzengő hangon,
ahogyan imát mormoló szerzetesek.
A hínárok, mint halott leányok lelkei
keringnek, lebegnek a vízben,
hajló fűzek bámulják némán
e névtelen és hangtalan táncot.
Hát kavics se csobban? Ág se reccsen?
Dúdol a tó. Dúdol csak egyre.
Hűvös áramlat legyint a völgy felől,
megborzong a nád, de nem susog.
A vékony ingen át belém kúszik a homály.
Remegek.
Induljunk haza!

 

 

Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap

dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

Az útról hazahozhatsz

"Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál."

/Kosztolányi Dezső/

Szabó Magda: Fű....

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.

Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.

Weöres Sándor: Még annyi mindent

Még annyi mindent elsorolni kéne,

mit átéltem, tanultam, megfigyeltem,

s a sokszoros találkozásokat

s az egyetlen-egyszer történteket.

Minden virágszál említésre vár,
minden marék por említésre méltó,
s az elmondásba egyszerre csak egy fér
és még az egynek is csak törmeléke.

Az ember emlékekben milliárdos,
emlékek elmondásában szegény,
a könyvekből majdnem minden kimarad
s helyébe lép a foszlány és az álom.

Kormányos Sándor: Nyári reggel

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj

lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Reményik Sándor : Reinkarnáció

Ha adsz nekem részt a feltámadásban
Ó add Uram, támadjak fel virágban,
Harangvirágban örvények felett,
Himbálják viharok a kelyhemet,
Vagy örökkévaló csend simogasson,
Csengjek misére sziklatemplomokban,
Bazalt-tornyokon hajnali misére,
És ne kérdezzem: mért élek, mi végre,
Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,
Hadd lássam kissé szebbnek az eget,
Figyeljek jobban mélységek szavára,
A csengetyűmmel dícsérjem neved:
Harang a harangozót, Istenem.

Ma is

Álom és ébrenlét határán forgolódva

fekszem

órák, hetek, évek óta.

Zárt szemhéjam mögött- részekből egész-

próbálom összerakni magam.

Villámcsapás a felismerés:

valaki figyel.

Az erkélykorlát alatt tenyérnyi rés,

ott kandikál, szemérmetlenül

szobámba lesve

a telihold.

Arcán kaján vigyor:

„Lám, lám, előttem nem marad titok”

S nem kapta el tekintetét,

mikor pillantásunk találkozott.

Államig húzom a paplant,

s mint rajtakapott, riadt gyerek

fekszem mozdulatlan.

Csak néhány perc,

s lassan tovaúszik az égi vándor,

tarisznyájában meglesett álmaim.

Hogy ne feszengjek,

felverte a szunnyadó rigókat.

Fél négy van, szombat.

Ez a nap is álmok nélkül indul.

Kép az Fb-ről

Maga a lét változik meg

Tegyük fel, hogy valakit eltiltanak a sótól. Nem fogja egyik ételt inkább sótlannak találni, mint a másikat; az étkezés maga válik számára más élménnyé minden álló nap, a nap minden szakaszában.

Így van ez a gyásszal is. Maga a lét változik meg, mindenestül. 

Az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.

/Clive Staples Lewis/

Mert benne élsz...

...

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

nyakkendőmben és elvétett szavamban

és minden eltévesztett köszönésben

és minden összetépett levelemben

és egész elhibázott életemben

élsz és uralkodol örökkön. Amen.

/Juhász Gyula - Anna örök/ 

Lehet, hogy angyal

Az angyalok egyrészt láthatatlanok, másrészt közöttünk élnek, álruhában. Ezzel egy idő óta komolyan számolni kell. Nem tudod, ki a gyereked, a barátod vagy az idegen, aki leül melléd a villamoson. Lehet, hogy angyal.

/Müller Péter/

Fotó: Magdalena Berny

Bozsoky Erika: A zokniszárító fa

Valahogy tavaly ilyentájt történt. Igen, április volt, virágzott a pitypang a fű között, nyílt a meténg az ösvény mentén, ahogy beballagtam az erdőbe. Szép tavaszi délután, illatokkal teli levegő, mikor az ember csak nekiindul, aztán megy-megy, a tél után nem bír betelni az újra életnek induló sok kis csodával.

A legszebb időszaka az évnek. Legalábbis számomra az.

Hallgattam a madárkákat meg a saját lépteim neszét, meg-megálltam fényképezni , csak szívtam és szívtam magamba mindent ami körülvett.

Aztán ahogy lassan sétálgatva az út egyik kanyarulatánál álló hatalmas juharfához közeledtem, hirtelen megtorpantam. Ült alatta valaki. Valami manófélének néztem, de ne olyan kis héttörpéhez hasonlót képzeljetek, hanem rendes emberméretűt. Mégis határozottan manónak gondoltam, már csak azért is, mert egy tövises ággal fésülgette nagy bozontos kenderkóc szakállát.

Olyan békésen ült ott elégedett mosollyal az arcán, hogy jó darabig csak bámultam nagy csodálkozva, tán még a szám is tátva maradt cseppet.

Végül észrevett.

-Csóókolom!-kurjantott rám vidáman.

-Hhh..ööö..jóó napot kívánok!-vigyorogtam zavaromban mint a tejbetök.

Ő csöppet se lepődött meg, rögtön hellyel kínált maga mellett az avaron. Egy darabig még folytatta a szépítkezést, aztán batyujába dugta a tövisfésűt és megmozgatta kinyújtóztatott lába ujjait.

Akkor fedeztem csak fel, hogy mezítláb van, s zoknijai szép rendben ott sorakoznak a nagy juharfa egyik vízszintes ágán.

-Ez itt a Zokniszárítófa- mutatta.

Hát való igaz, tényleg az volt. Direkt úgy lettek kiképezve az ágai, hogy a manó kiteregethesse rá a fuszeklijait.

-Kipróbálhatod te is! - nézett rám készségesen.

-Hm, azt hiszem most nincs rá szükségem. Még csak nemrég indultam, nem izzadtam bele a bakancsomba.

-Jó, ahogy gondolod. De ha máskor erre jársz, csak használd nyugodtan.

- Igazán köszönöm, ez rendkívül kedves tőled.

-Nekem gyakran igénybe kell vennem. Tudod, rengeteget járom az erdőt. Ellenőrzöm a füvek és falevelek növését, a virágok illatminőségét, az őzgidák színét, hogy megfelelően tudnak-e rejtőzködni, hallgatom a madarak hangját, hogy kiszűrjem belőle várható-e eső, meglesem, hány tojást rak a feketególya és fel se tudnám sorolni, mi mindenre kell figyelnem még.

-Gyönyörű munkád van!-sóhajtottam kicsit irigykedve.

-Ilyenkor tavasszal aztán meg se szeri se száma a tennivalóknak. Képzelheted!

-Akkor nagyon elfáradhatsz.

-Igen. Ezért aztán időnként eljövök ide, megszárítom a zoknijaimat, kifésülöm a szakállamat, mert minden beleakad ahogy bújkálok a bozótosban, és a hajam is rendbe kell néha szednem, hogy ne legyen olyan gubancos.

-Óóó, ebben igazán segíthetek!-kiáltottam fel örömmel- Szakképzett fodrász vagyok. Úgyis olyan haszontalannak érzem magam most hirtelen egy ilyen fontos személy mellett, mint te.

-Na látod ez jó ötlet!-csettintett egyet a manó.

Nem is késlekedtem, gyorsan a háta mögé kuporodtam, és igazi erdőjáró frizurát kreáltam őkelmének.

-Sajnos tükör nincs nálam, de majd ha tó közelébe érsz, megnézheted magad.

-Úgyis lesz! De most gyere falatozzunk, én nagyon megéheztem!

Elővett egy zacskó tepertőt, befőttesüvegbe gyömöszölt savanyúkáposztát, még fokhagymával megdörzsölt pirítóskenyér-kockák is voltak nála.

-Hoztál pálinkát?-kérdezte.

Becsszó, még szerencse, hogy minden eshetőségre felkészülve raktam egy üvegecskével a hátizsákomba. Az ember sose tudja, hol éri az éjszaka. Így hát rettentő büszkén vettem elő, hogy lássa, nem csak a manók értenek a dolgokhoz.

Nem mondta ki nyíltan, de azt hiszem elégedett volt velem.

Koccintottunk, falatoztunk, még egy fél liter borocska is került a batyujából, úgyhogy igazán királyi lakomát csaptunk.

Valahogy fel se tűnt, de úgy hablatyoltunk egymással, mintha nem is egy órája találkoztunk volna először. Rettentő sok mókás történetet tudott, nem győztem kacagni. Azelőtt fogalmam se volt, hogy ilyen jól lehet mulatni egy manó társaságában.

Lassan alkonyodni kezdett, úgyhogy indulnia kellett tovább. Felhúzta a zoknikat, szép módszeresen bepakolt a batyujába, aztán eszébe jutott valami, újra kipakolt, aztán megint szép módszeresen, sorban bepakolta a dolgait. Én figyeltem és vigyorogtam az orrom alatt. Hogy mennyit el tud tötyörögni! Egészen furcsa egy manótól. Azt gondolná az ember, hogy zsipp-zsupp, hipp-hopp, aztán már ott sincs.

Végül minden a helyére került és felállt.

-No akkor én megyek.

Csak akkor döbbentem rá, hogy most el kell válnunk, és alaposan elszontyolodtam.

-Mikor láthatlak megint?

- Majd ha a Jó Isten is úgy akarja!-mondta mosolyogva.

Aztán egy darabig vakarta a fejét-azt hiszem megsajnált a nekibúsult ábrázatom miatt-, majd kitépett három szálat a szakállából és a tenyerembe rakta.

-Olyan jó erdőjáróhajat csináltál nekem, hát meghálálom. Ha nagy bajban vagy, csavard egyiket az ujjadra, és ott leszek.

Kicsit hitetlenkedve bámultam a tenyerembe. Ilyen csak a mesékben van. Biztos kamu az egész.

Kitalálta a gondolatomat:

-Bízz a becsületességemben!

Ránéztem, elmosolyodtam, aztán megnyugodva indultam el lefelé a hegyről.

Néha, ha nagyon szomorú vagyok, vagy álmatlanul forgolódom, előveszem az egyik szálat és nézegetem.

De még sosem mertem az ujjamra csavarni. Végülis nem zavarhat az ember holmi csipp-csupp dolgokkal valakit, aki egész erdőknek kell gondját viselje éjjel-nappal.

Majd egyszer. Majd egyszer biztos bátorságot veszek.

Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve

A nagypapa távcsöve olyan,

hogy mindent közel hoz,

ellátni vele még a múltba is,

mondta a nagymama,

pedig a múlt nagyon messze van,

de ha ők a nagypapával együtt belenéznek,

akkor úgy tűnik, mintha itt lenne,

mert a szemük elé jönnek újra az emlékek,

és néha még közelebb is,

egészen beléjük bújnak,

hogy megint átéljék őket,

mondta a nagymama,

és a szeme könnybe lábadt,

mert egy emlék máris belébújt,

és nagyon nyomakodott volna kifelé,

pedig akkor még bele se nézett

a nagypapa távcsövébe.

(Vers forrása: Kiss Ottó - A nagypapa távcsöve - Móra Kiadó)

Fekete István: Útra kelünk

- részlet - 

Már amikor hazaérkeztem, éreztem, hogy valami nincs rendben a házban. Valami panaszféle úszott a levegőben, vagy figyelmeztetés, vagy...szóval nyugtalan voltam.
  Tán a tavasz? - gondoltam egy pillanatra, de a hőmérő hűvöset mutatott, s ehhez hozzáadva éveim számát, gorombán elhessegettem ezt a ledér gondolatot.
  Hát akkor mi?
  A hőmérőről azonban Mackóka jutott eszembe, és Mackó nem volt a helyén.
  - Mackót kineveztük könyvtárosnak - mondták a Házi Hatalmak - , sokat van egyedül, hát olvasgasson. Meg időnként be is lepi a por...
  " Ehen - gondoltam magamban, mintha még falusi lakos lennék -, ehen...szóval könyvtárosnak." És úgy tettem, mintha nagyon örülnék, mert Mackóért mindenre képes vagyok, még képmutatásra is. Ez a kinevezés azonban sehogysem tetszett nekem. Ez a kinevezés a mellőzésnek egy fajtája, félretolás a tettek mezejéről, ez a kinevezés hűtlenség.
  - Így van, Mackóka?
  Kis barátom hanyagul féloldalt feküdt a könyvek között, s mindjárt megláttam a stoppolást a talpán, mely a gyengéd kezekre vallott, ámbár inkább a molyokra kellett volna vigyázni.
  - Így van, vagy nincs így?
  Nem egészen mentette a helyzetet Mackó, amiből ismét kiérzett kis barátom lovagiassága, ami korával csak nőtt és fényesedett. Mackóka ugyanis - ha jól emlékszem - most volt karácsonykor húszéves. Húsz éve egyszer csak ott ült a fa alatt, mint valamelyik nagynéni ajándéka valamelyik gyereknek. Sárga bundája akkor még vadonatúj volt, és okos kis szemével, fitos orrával, tappancs talpával egyenesen belegyalogolt a család szívébe. Akkor megmozdult, s azóta él, és csak a dolgokkal ismeretlen ember gondolhatná, hogy Mackóka egy közönséges, kopott, bazári játék mackó. Hohó! Vigyázzunk a szóval, emberek!
  Mackókában a család egész szíve benne van, és osztatlan szeretete - amiből öt ember is megélne -, csak azt nem tudom, hogy a bátorság honnét került bele, mert volt idő, amikor mi elfutottunk az otthonból, míg Mackóka kitartott a vártán, és vigasztalta a bombázás izgalmában reszkető babákat és cifra tigriseket. Mert karácsony volt akkor is.
  Azóta Mackó elsőrendű családtag, akire többször rábízzuk a házat, akit reggel megkérdeztünk: hogy aludt, sőt néha az időjárásra vonatkozólag is értékes tanácsot adott...
  És most könyvtáros, és talpa meg van stoppolva...Gyalázat! Tizenkét évig a fiammal aludt, amíg valami emberi szamár meg nem magyarázta neki, hogy ő már nagyfiú...
  Akkor Mackókát - már csak a nevelése érdekében is - magamhoz vettem, és ágyam mellett tanyáztattam, és most -  könyvtáros!
  Hát azt már nem!
  - Mackóka, vidékre megyünk...
  - Igen - bólintott buksi fejével -, illik is már, hogy világot lássak...elvégre elmúltam húszéves...és ez a ruhám utazásra is megfelelő.
...



/A tarka rét c. elbeszéléskötetéből/

Koncz Veronika: Angyal

talán mellettünk is áll egy angyal...
ki hálót bogoz észrevétlenül
fejti egyre gondos finom ujjal
vergődésünk nem nézi tétlenül

szavak híján is mindent tud rólunk

szomorún figyel szelíden szeret

tiszta hideg vízzel oltja szomjunk

életben tart de többet nem tehet

Bozsoky Erika: De egyszer...

Néha macska vagy,
elnyújtózva élvezed
a kényeztetést.
Aztán vadkan,
s úgy nézel rám,
hogy megrettenek.
Párducként büszkén jársz
föl-alá birodalmadban,
rigóként fütyülsz,
ha úgy tartja kedved.
De egyszer...
egyszer megérintetted
a kezem.
Akkor csak ember voltál,
ugyanolyan mint én.

 

 

Fotó: Pipulka

 

 

 

 

Boda Magdolna: (ahogy mindig)

Ott állt a német turista
a Vár mellett,
az Anonymus szobornál.
Egyik kezében egy
Budapest térképet szorongatott.
A hátitáskájához
egy gázzal töltött
piros léggömb volt erősítve.
A léggömb lebegett.
Ünnep volt.
A névtelenek és a pirosléggömbösök ünnepe.
A többieknek hétköznap.

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s  tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

-részlet-

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

...

105 éve született Radnóti Miklós 

Szabolcsi Zsóka: Fa vagyok

Fa vagyok, várok az ébredésre,
ág vagyok, várok zöld levélre,
rügy vagyok, várok tavaszi napra,
virág vagyok, várok születő magra,
termés vagyok, várok téli álomra,
föld vagyok, várok hűs harmatra,
élet vagyok, élek, s mindig várok,
álmaimban ifjú fává válok..

Lázár Ervin: Két Reggel

Egyszer két Reggel találkozott a Tejúton.

- Jó reggelt, Reggel! - mondta az egyik, s megemelte halványkék fényekből szőtt kalapját.

- Adjon isten! - mondta a másik barátságos, rubinpiros mosollyal.

- Hova-hova? - kérdezte az első, és megigazította magán fénylő, drágaköves köpenyét.

- A Földre. A Földre megyek - mondta a másik átszellemülten.

A fényekből szőtt kalapú erre elkomorodott, még a kalapja is halványabb lett hirtelen, s a drágakövei mintha elfelejtették volna a csillogást.

- Még hogy a Földre! - mondta baljóslatúan. - Ne ám, hogy úgy legyen!

- Márpedig az úgy van! Ma lesz a Földön május első vasárnapja, igaz?

- Igaz.

- Nahát akkor! Ma én fogok lent derengni és pitymallani.

- Azt szeretném látni - kiabált a társa -, május első vasárnapjára én megyek! Még hogy derengeni és pitymallani! Kerengeni és nyilallani fogsz, édes barátom. Ma én ragyogok fel a Földön.

Ezzel futásnak eredt. De a másik sem volt rest, elgáncsolta, puff nagyot esett, csak úgy porzott a Tejút. Nosza, összeverekedtek, tépték egymást. Hajnaldarabok, pitymallatrongyok, derűfoszlányok röpködtek körülöttük.

Végre aztán az egyik győzött - ki tudja, melyik; a verekedés előtt egyforma szépek, daliásak voltak, utána meg egyforma rongyosak, töpörödöttek -, s ment a Földre, hogy fölváltsa az éjszakát.

Az emberek meg kinéztek az ablakon, és azt mondták: "Hű, de ronda reggelre virradtunk!" És nem is lett jókedvük egész nap.

Sokáig azt gondoltam

"Sokáig azt gondoltam, a kutyák utálják a pórázt, mint ahogy az emberek is, amikor függenek valakitől. Lurkó tanította meg, hogy a póráz hasznos dolog. Kapocs, aminek az egyik végén mi lógunk, a másikon pedig olyasvalaki, aki fontos nekünk. Ez biztonságot ad, s ha hiányzik, akkor megbetegszik a lelkünk." 

(Popper Péter)

Kép forrása

William Wordsworth: Arany nárciszok

Magányosan, mint egy felhő, vándoroltam
hegyormokon és zöld völgyeken át
míg egyszer hirtelen tömegbe botlottam
előttem állt milliónyi virág
arany nárciszok a fák alatt, a tónál
figyeltem táncukat, így teltek az órák

Amikor feljöttek a csillagok
s az ég sárga fényárba borult
tovább táncoltak a nárciszsorok
aranyba öltözött a Tejút
tízezret láttam egy pillantásban
s gyönyörködtem a végtelen táncban

A hullámzás nem ért véget
és pattogtak a virágszikrák
azt hittem, a láng eléget
a költő boldog, ha ilyet lát...
s én csak egyre néztem a virágok vad táncát
csodálkozva, mily gazdag és pazar kavalkád

Gyakran, mikor csak egymagam vagyok
és elmém messze, távoli tájakon jár
megtalálnak régi gondolatok
s egy elfeledett, csodálatos látomás
akkor szívem is a nárciszokkal táncol
boldogan, kitörve e szürke világból

Fotó: briganti - kepguru.hu

Az ember sosem azt hallja...

Az ember sohasem azt hallja, amit mondanak neki, hanem amit a lelkében lefordít magának. Így működünk, csak nem vesszük észre. Minden külső benyomást újrateremtünk magunkban. Minden érzést, gondolatot. Ha én azt mondom neked: „kék”, a benned fölvillanó kék más lesz, mint az enyém. Ha én azt mondom: „Jézus”, az, akire én gondolok nem ugyanaz, mint akire te gondolsz, még akkor sem, ha mindketten római katolikusok vagyunk, és egymás mellett ülünk a templomi padban.
Mindent újrateremtesz magadban, a saját életanyagodból. Az emlékeidből, tapasztalataidból. Megdöbbennél, ha látnád, hogy milyen kevés az, ami egyforma. És hogy mennyire élsz egy olyan külön világban, melyet önmagad teremtesz. Ezért megérteni is csak a lelkünk legmélyén tudjuk egymást.

(Müller Péter)

Parancs János: Az önteltség ellen

és mi lesz,
ha most sem szólal meg a hang?
mi lesz, ha tartósan hallgat?
mi lesz az örökös csöndben?
mi lesz, ha élni kell tovább,
éveken át meddőn fülelve?
mi lesz, ha cserben hagynak a szavak?
ha többé nem leszel képes
az áradó zengésből kiszűrni őket?
akkor majd mivel áltatod magad?

Ágai Ágnes: Emlékezlek

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

Fotó: az Fb-ről

Boncza Berta: Vallomás a csodáról

Figyeljetek rám, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a Csodát, mit szememmel láttam,
kezemmel fogtam, simogattam,
szivét szivembe befogadtam...
Nem láthatjátok többé mását,
emberformában élő társát
a Csodának, ki lánggal égett,
míg egy órában porrá égett.
Égig lobbant az égő fáklya,
könnyes szemem rémülten látta
a fényt, ami elemésztette.
Kezem még a kezét kereste,
kezembe tévedt finom ujját,
keskeny körmét, karcsu csuklóját.
Barna haja lobogó selyme
tegnap még vállam havát verte,
igéket hirdetett a szája,
vonagló ajka bús korállja
áldást és átkot hagyott rátok...
Emlékezzetek, fiuk-lányok.

Szemem barnult arcokra vonza
ma is bőrének izzó bronza,
sötét szemének kékes lángja
éget ma is egy más szempárban,
szeszélyes rajzu, meleg szája
rámijeszt egy idegen szájban, -
mégsem lesz neki soha mása,
mert a Csodának nincsen párja.
Homloka ivelt boltozatja
alatt tüzelt két, bús szeme,
megbabonázóan fekete,
óriás tava a titoknak,
sírásoknak, szédült álmoknak.
Sorvasztó tüzű rosszasága
mélyén vezekelt a jósága.
A jósága - az ő jósága -
minek nem lehet soha mása.

Figyeljetek jól, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a titkot, mit közelről láttam.
Szívét szívembe befogadtam,
a hitemet zsámolynak adtam,
mégsem láthatom többé mását,
emberformában élő társát.
Nem hasonlithat senkire,
sem a szeme, sem a szíve,
kínból halálba szépült szája,
sem az áldása, sem az átka, -

mert a Csodának nincsen párja.

(1931 nyara) 

Parancs János: Ismét a tavasz

A jószagú levegő. A csicsergő,
a csivitelő, a füttyögő madarak.
Az opál ég alatt a könnyű pára.
A tavaszi napsütéstől kótyagos,
cikázó rovarok, lepkék, bogarak.
Kibuknak a földből a füvek, a csírák,
tündökölnek és illatoznak az ibolyák,
az ismeretlen nevű, apró virágok.
Erjed és pezseg újra a természet,
ki tudja hanyadszor, hány ezer éve,
hogy kihordja és világra szülje
az esélyt, a folytatás reményét legalább.
Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé;
ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó,
hitetlen és erőtlen lélek vagyok.
Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás,
gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás,
ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény

Holdfogyatkozás

"Kimentem az erkélyre, s mint minden este, felnéztem az égre. 

Atyaisten! Holdfogyatkozás! (...) Ezt nem lehet egyedül elviselni. (...) Eszembe jut barátom, akivel két hete az újholdat néztük. Csakhogy ő most Európa másik csücskében van. Mindegy, megvan a hotel száma, hívom, kapcsolják, meglepett, álmos hang: Te vagy? Mi történt? Holdfogyatkozás van, hadarom, csak annyi, hogy nézz ki az ablakon, és bocsánat, ha felébresztettelek. 

Leteszem a kagylót. 

Nem kellett volna. Hülyét csináltam magamból. 

Egy óra múlva csöng a telefon. Most ment le az árnyék a Holdról, mondja. Aludj jól."

(Janikovszky Éva)

Hartay Csaba: Őszinte rész

Felhívsz valakit, még van benned a tegnap esti szeszből.

Hülyülsz, jópofizol. Ő meg benyögi, hogy bocs,

meghalt a nagyapám. Kínos csend, őszinte részvét.

Van valami érthetetlenség azok körül, akiknek meghal valakijük.

Mintha őriznék, szorítanák, és meg vagy illetődve.

Ilyenek a friss gyermekesek is. Szoptatás van - mondják.

Te meg nem lehetsz ott sem halálban, sem születésben.

Neked van konyhád a morzsákkal és a szalámihéjjal.

Te élsz, ők meg nem engednek közel. Mégis van értelme.

Hartay Csaba: Semmi különös

Azt nehéz

Hogy ilyenkor már

Nem köttetnek barátságok

Bizalmatlanságok köttetnek

Gyanakvás

Közöny köttet

Nincsenek események

Csak üres dátumok

A semmi különöst

Nehéz elfogadni

by Mirka Wolfová

Kálnay Adél: Hamvadó idő

Látta nagyanyámat valaki,
amikor kezét a kilincsre tette,
és benyitott a homályos szobába?
Nagyapám már ott feküdt az ágyon,
az utolsó mosoly szája szögletében,
kezét összekulcsolva szépen,
ahogy feküdni szoktak az álmodók,
akiknek szép képeket vetít a
hosszú éjszaka.
Akkor nagyanyám odament az ágyhoz,
és végighúzta kezét a hideg homlokon...
Ki látta azt a kezet,
ráncaiban a nehéz éveket? 

És már ment is, nem időzött,
mert dolog volt nagyapám körül,
tenni kellett a gyertyákat, virágot,
ott volt még a tükör is takaratlan.
Meg sem állt a barna fényű kép előtt,
amelyen mirtusszal fején illeszti arcát
ahhoz a szép férfiarchoz.
- Mert olyan szép ember volt a nagyapád,
hogy amikor a boltba belépett...
Ki látta nagyanyámat, amikor piros
arccal cukrot mért a boltban?
Mézszőke copfjai lesöpörték az
elszóródott szemeket a pultról,
és nem mert az ajtóra nézni,
ha az a szép ember lépett be rajta.
Egyszer a kezük összeért,
és sima volt még az a kéz,
mint a bársony.
Csak arrébb rebbent,
nem menekült,
hanem ott maradt ötven évig,
rebbenésnyire tőle.
Ki látta azokat az éveket?
Ki látta bennük nagyanyámat,
ahogy hordozza csendben terheit,
aztán végül már inkább csak álldogál,
ablaknál, kerítésnél, temetőben,
vagy a buszra várva álldogál a
permetező esőben, könnyű szélben,
és megadóan tűri szótlanul,
ahogy lassan szürke port szór
hajába a hamvadó idő...

Kép: Czeglédi Zoltán -Kezek

Fodor Ákos: Lehet

LEHET,
hogy ez a legtisztább, leghitelesebb minden szó közül, amit csak ismerek.
A tétovaság, a megengedés és a remény közös szava.
"Lehet": a teremtmény szava; a teremtő "LEGYEN" után a Második talán.

Őri István: Ahol...

Olyan jó lenne elmenni
egy alföldi tanyára,
ahol
poros út vezet a szikrázó semmibe
ahol
nappal a nappali
éjjel az éjjeli
tücskök ciripelnek
ahol
nem szól hozzám senki
ahol
én sem szólok senkihez
ahol
nagytollú barna
fényestollú fehér
és kendermagos
tyúkok kapirgálnak az udvaron
ahol
verebek fürdenek a porban
ahol
fecskeraj zajong
az istálló-eresz alatt
ahol
öreg, lompos puli
őrzi a házat
s bölcs ugatása messze űzi
a nemlétező ellenséget
ahol
búzaföldek integetnek
aranyló aratás ígéretével
ahol
akácfák nőnek
szikkadt árkok partján
ahol
ottfelejtett szénaboglyák pihennek
álmodva a tavalyi nyarat
s illatuk semmihez sem hasonlítható
ahol
délutánra hatalmas gomolyfelhők nőnek
a magas-kék égen
és hasuk bíbor-lila lesz
délceg villámaik száguldó fényében
ahol
a haragvó Viharkirály
szerelmes csókot vált
a könnyű Szélkirálynővel
majd tovavonulnak gyorsan,
hogy a szomszéd réteket is
megérintse
nászuk édes gyermeke,
a meleg nyári zápor
ahol
a vihar után tiszta lesz a levegő
és később öreg néni tipeg át
a szomszédból, hogy megkérdezze:
Maguknál is, kedvesem?
Igen, felelem
s órákon át beszélgetünk
egész másról, lényegtelen dolgokról
és lassan beesteledik
a néni hazakészül
a világ fonákságain töprengve
ahol
néha porvihar támad
melyet gyönyörködve nézek
a tanyaház óvó öleléséből
és sajnálom az úton rekedt vándort
és nevetek a kétségbeesett kárálással
menekülő tyúkokon
ahol
a hatalmas diófa árnyékában ülhetek
s átgondolhatom, miért is vagyok itt
s ha semmi eredményre sem jutok,
az sem baj,
mert maga a létezés a jó,
nem az ok
ahol
vizet húzhatok
fát vághatok
és tüzet gyújthatok
a lelkemben annak elviseléséhez,
ami akkor vár rám,
amikor el kell hagynom ezt a tanyát
a csendet, meg mindent
vagy
ami akkor vár rám, ha kiderül,
hogy a tanya, a csend, meg a többi
csak vágy
rajtam kívül létező valami
s olyan messze van,
mint az a sok ezer csillag,
amely a nyáresti vihar után
a végtelen mezők felett ragyog.

Kép forrása: internet

Kosztolányi Dezső: Öreg nénike és a macska

Öreg nénikével már többször foglalkoztam. Közöltem, hogy fehérvarrónő, túl van a hetvenen és nagyon szegény. Szegénysége pedig nem függ össze sem a szilárdulással, sem a lanyhulással. Inkább azzal hozható összefüggésbe, hogy egész életében dolgozott. Varrt mindent, amit egyáltalán varrni lehet. Inget, törölközőt, pólyát és zsebkendőt, paplant és szemfödőt.
Ha nála vagyok udvarra néző, földes szobácskájában, jelképes ezüstfénnyel tündököl fel a homályban egyetlen kincse, melyet hosszú életében szerzett: a tű.
Most gyakran látom őt kora reggelek havában, a piacon. Félkesztyűt hord, mely keze fejét melegen tartja, viszont ujjait szabadon hagyja, hogy kedvükre fázhassanak.
Odamentem hozzá, mert minden alkalmat megragadok, hogy beszélhessek vele.
A bódék körül ácsorgott. Itt vaskampókról nyulak lógnak, megnyúzva, téli bundájukból kivetközve, s véres-lila húsuk didereg a fagyos levegőben.
Együtt bámészkodtunk. Én arra gondoltam, milyen meghatóak ezek a meztelen testek, a leggyávább állatok, melyek azért mindig temészetellenes módon múlnak ki és hősi halált halnak, míg az oroszlánok, a legbátrabb állatok többnyire állatkerti magányukban pusztulnak el, orvosi felügyelet alatt, végelgyengülésben.
- Nyulat vesz? - kérdeztem tőle.
- Dehogy - mondja gyorsan és szégyenkezve, s meghökken attól a gondolattól, hogy ő talán nyulat is vehet.
- Csak a fejet akarom hazavinni. Meg a belet.
- Magának?
- Nem, a macskának.
Öreg nénikének van egy kendermagos cicája, mely nagyon hasonlít hozzá. Az is igénytelen, sovány, mint ő. Sohase jut eszébe például, hogy egy milliárdos macskája is lehetne, s türelmesen viseli sorsát. Néha kitátja vérszegény száját, de hang nem jön ki belőle. Nem nyávog. Csak a gazdagok macskái nyávognak.
Jócskán kapunk mindent. Két nyúlfejet, sok nyúlbelet. Ha kiteregetnénk az utcára, legalább egy km hosszú lenne.
Ballagunk a zsákmánnyal a budai viskó felé.
- Az a baj kérem - sopánkodik az öreg nénike -, hogy nincs egér. Ősszel összefogdosta mind. Most nem talál semmit.
Rábólintok és elismerem, hogy a helyzet nehéz. Kellemetlen, hogyha egerek vannak, de az is kellemetlen, hogyha nincsenek egerek. Semmi sincs rendben ezen a földön.
- De ha nem akad egér, akkor minek a macska?
- Az nagyon jó - szól az öreg nénike. - Különösen télen nagyon jó. - Hálás, emlékező mosoly tetszik fel pergamenarcán, amint beszél. - Tetszik tudni, este odabújik a paplanom alá és melegíti a lábam. Olyan jól melegiti. Így alszunk el mindig. Én meg a macska.
A macska tehát az öreg nénike kályhája, mely kellő fűtőanyagot kíván, hogy aztán a kalóriákat átadhassa fázó lábainak, az egyetlen meleget, melyet még kap ezen a világon.
Emberek, vigyázzatok, hogy ki ne aludjék a szegények kályhája.

Kép forrása: Internet

Szabó Lőrinc: Örökzöld bánat

Fagyöngy, örökzöld

szomorúság,

dicsekszik veled
a havas ág,
veled remél és
emlékezik:
látja új lombját
s a tavalyit!
Üzent a tavasz,
hogy jön megint,
és kezd a lélek
mozdulni, mint
a rügy a dermedt
kéreg alatt:
érzi az első
napsugarat,
szétnéz s a halálos
téli napok
után már az is öröme, hogy
mint az örökzöld
fagyöngyöt az ág,
élőnek látja
a bánatát.

Nem azzal...

Nem azzal közeledni hozzád vagy bármihez: "ilyet és ilyet akarok, megfelelsz-e?", hanem azzal: "milyen vagy? Mert olyannak óhajtlak szeretni, amilyen vagy". 

Teljes igénytelenség ez és teljes igény. 

Mert nem csak az csendül belőle: "olyan legyél, amilyen vagy", hanem az is: "és saját hajlamaid által emelkedj és tisztulj odáig, ameddig csak bírsz."

(Weöres Sándor)

Bozsoky Erika: Fagyos éj

Fagyos éj. Néha
a csillagok reszketve
összekoccannak.

by Pipulka - Szállingózó fény

Nyitottnak lenni

Nyitottnak lenni annyit jelent, hogy jöhet bárki, te elfogadod. Nem érdekel, hogy ő milyen, mosollyal az arcodon öleled meg, ami őszinte. Nem amolyan hazug, hamis valami, hanem az az igazi szívből jövő fajta. Bárki lehet szabad - csak el kell fogadnia magát, és azt, hogy a saját szabadsága csak rajta múlik. De ha elérte, onnantól senkit sem akar megváltoztatni, ugyanis érteni fogja, hogy mindenki csak önmaga lehet, mert úgy lesz boldog. Onnantól senkit sem akar befolyásolni, vagy elnyomni. De elfogadni csak az tud, aki magát is elfogadja - és ezzel még mindig sokaknak komoly problémái vannak...

(Oravecz Nóra) 

Az út bennünk van

Döbbenetes, hogy annyi kudarc után még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg.
Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a mienk, és keresünk tovább - kívül.
Az út bennünk van.

/Biegelbauer Pál/

Fekszem a csónakban

Fekszem a csónakban,
mint fasírt a hamburgerben,
ég és föld között.
Az ember egész életében
valami között van:
jó és rossz között,
béke és háború között,
születés és halál között.
Ez szabja meg
egész közöttérzetünket.

(Ágai Ágnes: Kamaszságok)

És amikor

És amikor az ember sötét időket él át, és találkozik egy halvány reménysugárral, akkor muszáj, hogy a bokájánál fogva, szorosan ragadja meg azt a sugarat, és mindaddig el se engedje, amíg az ki nem húzza a posványból - és ez nem önzés, ez kötelesség.
Életet kaptál; kötelességed (és mint emberi lény, jogod is), hogy találj valami szépséget ebben az életben, nem számít, milyen csekélységről van szó.

(Elizabeth Gilbert)