2015. április 25., szombat

Somlyó Zoltán: Még nem…

Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt...
mutat az égi bolt…

Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött…

Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés…
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés…

Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett…




2015. április 15., szerda

Kányádi Sándor: Levél röppen…

Levél röppen csupasz ágra,
felhő úszik tejfehér.
Lám az erdő sóhajtása
szellő lesz míg ideér.

És pillangók pillagóznak,
füttyögetnek a rigók,
méhek zsongnak, nyiladoznak
szép kikerics-csillagok.

Vadonatúj pöttyös köntöst
ölt a katicabogár,
csikó szökken, fecske röpdös:
minden csupa napsugár.

A vetés, mely alig látszott,
naponta nő félaraszt,
s töltik gyermekkacagások
csordulásig a tavaszt.





2015. április 8., szerda

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak…

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod. 

2015. április 3., péntek

Szabó Lőrinc: Valami szép

Egész héten köd nyomta téli
hegytetőnk: magas fellegek
fogták fazekukba a tájat
s rácsukták a fedőjüket.

Ma se mozdultak meg. De este
fent, tág körben, kinyílt az ég,
mintha egy nagy kéz felemelte
volna a fazék fedelét.

Más nem történt. A ködfal állt, és
a csöndben csak a céltalan
üveghold úszott a magasság
még üvegebb habjaiban;

de a zord táj már fölfigyelt rá,
s bámult, mint mikor a sötét
kétségbeesésnek eszébe
jut hirtelen valami szép.





2015. március 31., kedd

Hodász András



Istenem,

ha egyszer bekopogsz hozzám,
 én széttúrom a szobám, hogy
leülhess az ágyra. Kicsit
nézlek is majd, ha nem bánod.

(Tudod, szükségem van már a
némaságra, egy kis csendes
gyönyörködésre, ahogyan
kedvesét nézi a kedves.)

Odaadom akkor neked
mindazt, amit itt látsz: a port,
ruháim szennyét, polcaim
káoszát. Naplómat lapozd

át, hisz neked értened kell
mitől félek, mivel küzdök,
hogy elmondd: hogyan éljek, mert
egyedül nem nyerek üdvöt.

Istenem,

ha egyszer bekopogsz hozzám,
én elhúzom a kanapét,
hogy megnézd lelkem piszkait, s
lásd a piszok alatt a vért.



2015. március 29., vasárnap

Kassák Lajos: Gyöngykagyló

Madár, ha rikoltana - ne felelj rá haraggal, kedvesem
virág, ha nyilna ablakod előtt - játékból se tépd le, kedvesem
madár és virág két gyönyörüsége életemnek.
Igy beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból
Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg
madár daloljon és virág nyiljon álmaidban.



2015. március 11., szerda

Halott virágok...

Halott virágok,
csendes fohászok.
Nem hozhat békét
a részvét.
Kőtestű angyal
néz fel az égre,
arcán a bánat,
kőszárnyak nem szállnak.

(Ossian: Az Elmúlás Kertjében)



2015. február 2., hétfő

Tornay András: Decemberi ablak

Sír az üveg.
Előtte rács.
Fáj neki, hogy
kint hideg,
bent meleg,
s középen Ő
nagyonis
törékeny anyagból lett
falak közé teremtve.


2015. január 22., csütörtök

Baranyi Ferenc: Butterfly magánya


Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.

Csak azt tudom,
hogy nem csupán körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihúnyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.

Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak halaványra lehel,
de a lelket is kiviheti belőlem
egy napon.

Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.



2015. január 11., vasárnap

Mi az, hogy "igazi"?

Mi az, hogy "igazi"? - kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. - Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?
- Az, hogy "igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy "igazi" vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igaz.
- Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi.
- Néha fáj. - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj.
- Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként?
- Nem hirtelen történik. - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd elkopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden ízületed lötyög. De ha "igazi" vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében, akik úgyse értenek semmit.



/Margery Williams: Bársony-nyuszi és Bőrlovacska - részlet/

 



Zelk Zoltán: Nem emlékszem


Mit is akartam mondani

Soha még olyan fontosat
Olyant amitől az utak
Az utak meg a téli kertek
A kertek meg a madarak
Olyant amitől
Nem emlékszem.
Csak arra hogy a hóesésben
Az utak kertek madarak

Pedig soha még olyan szépet
Soha még olyan fontosat




Ágai Ágnes: Biztató

Szorítsd magadhoz a semmit,
törd össze, szikráztasd föl,...
kiálts, ahogy a torkodon kifér,
dörömbölj, és rúgd be a vaskaput,
ne félj, váltsd meg a világot,
mert rászorul.
Akárcsak te, de ki vált meg téged?
Egy hideg égitest bámul rád éjszakánként,
sír és nevet,
fogy és hízik, akár egy földi test.
Ne hagyd magad!
Feszeng a hajnal, rúgkapál.
Életre tör, belelilul,
ordít, zihál, de létezik.
Ne félj!
Naponta megszületsz.

 


2014. november 7., péntek

Dr. Nagy Mihály: Az emlékek útján


Az emlékek útján visszafelé megyek,
lábam alatt poros murva csikorog,
mögöttem kéklenek a Tornai hegyek,
az út mentén keskeny erecske csorog.

Velem andalog a felserdült hársfasor,
elsárgult emlékek peregnek elém,
a patak fölé kis szomorúfűz hajol,
fürtjeit csodálva a víz tetején.

A kis híd betonja összetöredezve,
korlátja rozsdás, festése, lekopott,
elvadult bokrok közt alig fedezem fel
a domb alján megbúvó akol romot.

A mezőn frissen levágott sarjú szárad,
fű között halott virágok garmada,
széna édes, bódító illata árad,
a rétről csorda bandukol haza.

A partoldalon fel lassan lépegetve,
ösvény kíséri a zöld élő sövényt,
szemek elől rejtett házi konyhakertben
gondosan termesztett sok hasznos növényt.

Odébb, szekérút kettős csapása kúszik
a sűrű fű közt az erdő aljáig,
ám félúton, elvadult akácos nyúlik
istállók régi helyének sarkáig.

De hol van nagyszüleim ódon tanyája,
a jószágok, tyúkok és libák hada!
a kemence, hol sült nagyanyánk kalácsa,
s a kalyiba, ahol bütykölt nagyapa.

Ganéval tapasztott, meszelt cselédházak,
hol a padló keményre döngölt agyag,
földig rombolt helyük régen fel lett szántva,
gyom között nyomokban maradtak falak.

Aranylón világít az őszi nap fénye,
nincs ereje arra, hogy melegítsen,
nemsokára felül a hegy tetejére -
lefekvés előtt még körültekintsen.

Magam így nézek vissza emlékeim útján,
s míg régi álmaimba kapaszkodom,
lehunyt pillám mögött - soha el nem múlván -
kísért szénaillatú gyermekkorom.




2014. október 29., szerda

A valóság az a valóság

A valóság az a valóság. De a mesék gyönyörűek! S a mesék felhővonulásnyi időre lesegítik vállunkról a valóság tömött batyuit. Mint szegénylegény anyóka hátáról a rőzsét.

(Bozsoky Erika)



2014. október 2., csütörtök

A másik szoba

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.

Henry Scott holland kanonok 


2014. szeptember 25., csütörtök

Fodor Ákos: Impromptu

Egy fáradt kis épület
ráncolja homlokzatát.
Szürke ablakaival magába mered:
por, rozsda, pókháló, penész,
törmelék, ragacs, dohszag, félhomály,
egy ütés kiúttalanul kóválygó
visszhangja – ennyit talál
s makacsul kezdi elölről a szemlét.
                  Fárad tovább



2014. szeptember 14., vasárnap

Bozsoky Erika: Dúdol a tó

Dúdol a tó. Hallod, hogy dúdol?
Monoton, mélyenzengő hangon,
ahogyan imát mormoló szerzetesek.
A hínárok, mint halott leányok lelkei
keringnek, lebegnek a vízben,
hajló fűzek bámulják némán
e névtelen és hangtalan táncot.
Hát kavics se csobban? Ág se reccsen?
Dúdol a tó. Dúdol csak egyre.
Hűvös áramlat legyint a völgy felől,
megborzong a nád, de nem susog.
A vékony ingen át belém kúszik a homály.
Remegek.
Induljunk haza!
 
 


2014. szeptember 10., szerda

Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”






2014. augusztus 31., vasárnap

Az útról hazahozhatsz

"Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál."

/Kosztolányi Dezső/





2014. augusztus 1., péntek

Szabó Magda: Fű....

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.

Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.



2014. július 25., péntek

Weöres Sándor: Még annyi mindent

Még annyi mindent elsorolni kéne,
mit átéltem, tanultam, megfigyeltem,
s a sokszoros találkozásokat
s az egyetlen-egyszer történteket.

Minden virágszál említésre vár,
minden marék por említésre méltó,
s az elmondásba egyszerre csak egy fér
és még az egynek is csak törmeléke.

Az ember emlékekben milliárdos,
emlékek elmondásában szegény,
a könyvekből majdnem minden kimarad
s helyébe lép a foszlány és az álom.




Kormányos Sándor: Nyári reggel

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.





2014. július 18., péntek

Reményik Sándor : Reinkarnáció

Ha adsz nekem részt a feltámadásban
Ó add Uram, támadjak fel virágban,
Harangvirágban örvények felett,
Himbálják viharok a kelyhemet,
Vagy örökkévaló csend simogasson,
Csengjek misére sziklatemplomokban,
Bazalt-tornyokon hajnali misére,
És ne kérdezzem: mért élek, mi végre,
Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,
Hadd lássam kissé szebbnek az eget,
Figyeljek jobban mélységek szavára,
A csengetyűmmel dícsérjem neved:
Harang a harangozót, Istenem.


2014. július 12., szombat

Ma is

Álom és ébrenlét határán forgolódva
fekszem
órák, hetek, évek óta.
Zárt szemhéjam mögött- részekből egész-
próbálom összerakni magam.
Villámcsapás a felismerés:
valaki figyel.
Az erkélykorlát alatt tenyérnyi rés,
ott kandikál, szemérmetlenül
szobámba lesve
a telihold.
Arcán kaján vigyor:
„Lám, lám, előttem nem marad titok”
S nem kapta el tekintetét,
mikor pillantásunk találkozott.
Államig húzom a paplant,
s mint rajtakapott, riadt gyerek
fekszem mozdulatlan.
Csak néhány perc,
s lassan tovaúszik az égi vándor,
tarisznyájában meglesett álmaim.
Hogy ne feszengjek,
felverte a szunnyadó rigókat.
Fél négy van, szombat.

Ez a nap is álmok nélkül indul.



Kép az Fb-ről

2014. július 8., kedd

Maga a lét változik meg

Tegyük fel, hogy valakit eltiltanak a sótól. Nem fogja egyik ételt inkább sótlannak találni, mint a másikat; az étkezés maga válik számára más élménnyé minden álló nap, a nap minden szakaszában.
Így van ez a gyásszal is. Maga a lét változik meg, mindenestül. 
Az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.

/Clive Staples Lewis/



2014. július 7., hétfő

Mert benne élsz...

...
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

/Juhász Gyula - Anna örök/ 


2014. július 6., vasárnap

Lehet, hogy angyal

Az angyalok egyrészt láthatatlanok, másrészt közöttünk élnek, álruhában. Ezzel egy idő óta komolyan számolni kell. Nem tudod, ki a gyereked, a barátod vagy az idegen, aki leül melléd a villamoson. Lehet, hogy angyal.

/Müller Péter/


Fotó: Magdalena Berny

2014. július 5., szombat

Bozsoky Erika: A zokniszárító fa

Valahogy tavaly ilyentájt történt. Igen, április volt, virágzott a pitypang a fű között, nyílt a meténg az ösvény mentén, ahogy beballagtam az erdőbe. Szép tavaszi délután, illatokkal teli levegő, mikor az ember csak nekiindul, aztán megy-megy, a tél után nem bír betelni az újra életnek induló sok kis csodával.

A legszebb időszaka az évnek. Legalábbis számomra az.

Hallgattam a madárkákat meg a saját lépteim neszét, meg-megálltam fényképezni , csak szívtam és szívtam magamba mindent ami körülvett.

Aztán ahogy lassan sétálgatva az út egyik kanyarulatánál álló hatalmas juharfához közeledtem, hirtelen megtorpantam. Ült alatta valaki. Valami manófélének néztem, de ne olyan kis héttörpéhez hasonlót képzeljetek, hanem rendes emberméretűt. Mégis határozottan manónak gondoltam, már csak azért is, mert egy tövises ággal fésülgette nagy bozontos kenderkóc szakállát.

Olyan békésen ült ott elégedett mosollyal az arcán, hogy jó darabig csak bámultam nagy csodálkozva, tán még a szám is tátva maradt cseppet.

Végül észrevett.

-Csóókolom!-kurjantott rám vidáman.

-Hhh..ööö..jóó napot kívánok!-vigyorogtam zavaromban mint a tejbetök.

Ő csöppet se lepődött meg, rögtön hellyel kínált maga mellett az avaron. Egy darabig még folytatta a szépítkezést, aztán batyujába dugta a tövisfésűt és megmozgatta kinyújtóztatott lába ujjait.

Akkor fedeztem csak fel, hogy mezítláb van, s zoknijai szép rendben ott sorakoznak a nagy juharfa egyik vízszintes ágán.

-Ez itt a Zokniszárítófa- mutatta.

Hát való igaz, tényleg az volt. Direkt úgy lettek kiképezve az ágai, hogy a manó kiteregethesse rá a fuszeklijait.

-Kipróbálhatod te is! - nézett rám készségesen.

-Hm, azt hiszem most nincs rá szükségem. Még csak nemrég indultam, nem izzadtam bele a bakancsomba.

-Jó, ahogy gondolod. De ha máskor erre jársz, csak használd nyugodtan.

- Igazán köszönöm, ez rendkívül kedves tőled.

-Nekem gyakran igénybe kell vennem. Tudod, rengeteget járom az erdőt. Ellenőrzöm a füvek és falevelek növését, a virágok illatminőségét, az őzgidák színét, hogy megfelelően tudnak-e rejtőzködni, hallgatom a madarak hangját, hogy kiszűrjem belőle várható-e eső, meglesem, hány tojást rak a feketególya és fel se tudnám sorolni, mi mindenre kell figyelnem még.

-Gyönyörű munkád van!-sóhajtottam kicsit irigykedve.

-Ilyenkor tavasszal aztán meg se szeri se száma a tennivalóknak. Képzelheted!

-Akkor nagyon elfáradhatsz.

-Igen. Ezért aztán időnként eljövök ide, megszárítom a zoknijaimat, kifésülöm a szakállamat, mert minden beleakad ahogy bújkálok a bozótosban, és a hajam is rendbe kell néha szednem, hogy ne legyen olyan gubancos.

-Óóó, ebben igazán segíthetek!-kiáltottam fel örömmel- Szakképzett fodrász vagyok. Úgyis olyan haszontalannak érzem magam most hirtelen egy ilyen fontos személy mellett, mint te.

-Na látod ez jó ötlet!-csettintett egyet a manó.

Nem is késlekedtem, gyorsan a háta mögé kuporodtam, és igazi erdőjáró frizurát kreáltam őkelmének.

-Sajnos tükör nincs nálam, de majd ha tó közelébe érsz, megnézheted magad.

-Úgyis lesz! De most gyere falatozzunk, én nagyon megéheztem!

Elővett egy zacskó tepertőt, befőttesüvegbe gyömöszölt savanyúkáposztát, még fokhagymával megdörzsölt pirítóskenyér-kockák is voltak nála.

-Hoztál pálinkát?-kérdezte.

Becsszó, még szerencse, hogy minden eshetőségre felkészülve raktam egy üvegecskével a hátizsákomba. Az ember sose tudja, hol éri az éjszaka. Így hát rettentő büszkén vettem elő, hogy lássa, nem csak a manók értenek a dolgokhoz.

Nem mondta ki nyíltan, de azt hiszem elégedett volt velem.

Koccintottunk, falatoztunk, még egy fél liter borocska is került a batyujából, úgyhogy igazán királyi lakomát csaptunk.

Valahogy fel se tűnt, de úgy hablatyoltunk egymással, mintha nem is egy órája találkoztunk volna először. Rettentő sok mókás történetet tudott, nem győztem kacagni. Azelőtt fogalmam se volt, hogy ilyen jól lehet mulatni egy manó társaságában.

Lassan alkonyodni kezdett, úgyhogy indulnia kellett tovább. Felhúzta a zoknikat, szép módszeresen bepakolt a batyujába, aztán eszébe jutott valami, újra kipakolt, aztán megint szép módszeresen, sorban bepakolta a dolgait. Én figyeltem és vigyorogtam az orrom alatt. Hogy mennyit el tud tötyörögni! Egészen furcsa egy manótól. Azt gondolná az ember, hogy zsipp-zsupp, hipp-hopp, aztán már ott sincs.

Végül minden a helyére került és felállt.

-No akkor én megyek.

Csak akkor döbbentem rá, hogy most el kell válnunk, és alaposan elszontyolodtam.

-Mikor láthatlak megint?

- Majd ha a Jó Isten is úgy akarja!-mondta mosolyogva.

Aztán egy darabig vakarta a fejét-azt hiszem megsajnált a nekibúsult ábrázatom miatt-, majd kitépett három szálat a szakállából és a tenyerembe rakta.

-Olyan jó erdőjáróhajat csináltál nekem, hát meghálálom. Ha nagy bajban vagy, csavard egyiket az ujjadra, és ott leszek.

Kicsit hitetlenkedve bámultam a tenyerembe. Ilyen csak a mesékben van. Biztos kamu az egész.

Kitalálta a gondolatomat:

-Bízz a becsületességemben!

Ránéztem, elmosolyodtam, aztán megnyugodva indultam el lefelé a hegyről.

Néha, ha nagyon szomorú vagyok, vagy álmatlanul forgolódom, előveszem az egyik szálat és nézegetem.

De még sosem mertem az ujjamra csavarni. Végülis nem zavarhat az ember holmi csipp-csupp dolgokkal valakit, aki egész erdőknek kell gondját viselje éjjel-nappal.

Majd egyszer. Majd egyszer biztos bátorságot veszek.


2014. július 2., szerda

Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve

A nagypapa távcsöve olyan,
hogy mindent közel hoz,
ellátni vele még a múltba is,
mondta a nagymama,
pedig a múlt nagyon messze van,
de ha ők a nagypapával együtt belenéznek,
akkor úgy tűnik, mintha itt lenne,
mert a szemük elé jönnek újra az emlékek,
és néha még közelebb is,
egészen beléjük bújnak,
hogy megint átéljék őket,
mondta a nagymama,
és a szeme könnybe lábadt,
mert egy emlék máris belébújt,
és nagyon nyomakodott volna kifelé,
pedig akkor még bele se nézett
a nagypapa távcsövébe.





(Vers forrása: Kiss Ottó - A nagypapa távcsöve - Móra Kiadó)


2014. június 27., péntek

Fekete István: Útra kelünk


- részlet - 

Már amikor hazaérkeztem, éreztem, hogy valami nincs rendben a házban. Valami panaszféle úszott a levegőben, vagy figyelmeztetés, vagy...szóval nyugtalan voltam.
  Tán a tavasz? - gondoltam egy pillanatra, de a hőmérő hűvöset mutatott, s ehhez hozzáadva éveim számát, gorombán elhessegettem ezt a ledér gondolatot.
  Hát akkor mi?
  A hőmérőről azonban Mackóka jutott eszembe, és Mackó nem volt a helyén.
  - Mackót kineveztük könyvtárosnak - mondták a Házi Hatalmak - , sokat van egyedül, hát olvasgasson. Meg időnként be is lepi a por...
  " Ehen - gondoltam magamban, mintha még falusi lakos lennék -, ehen...szóval könyvtárosnak." És úgy tettem, mintha nagyon örülnék, mert Mackóért mindenre képes vagyok, még képmutatásra is. Ez a kinevezés azonban sehogysem tetszett nekem. Ez a kinevezés a mellőzésnek egy fajtája, félretolás a tettek mezejéről, ez a kinevezés hűtlenség.
  - Így van, Mackóka?
  Kis barátom hanyagul féloldalt feküdt a könyvek között, s mindjárt megláttam a stoppolást a talpán, mely a gyengéd kezekre vallott, ámbár inkább a molyokra kellett volna vigyázni.
  - Így van, vagy nincs így?
  Nem egészen mentette a helyzetet Mackó, amiből ismét kiérzett kis barátom lovagiassága, ami korával csak nőtt és fényesedett. Mackóka ugyanis - ha jól emlékszem - most volt karácsonykor húszéves. Húsz éve egyszer csak ott ült a fa alatt, mint valamelyik nagynéni ajándéka valamelyik gyereknek. Sárga bundája akkor még vadonatúj volt, és okos kis szemével, fitos orrával, tappancs talpával egyenesen belegyalogolt a család szívébe. Akkor megmozdult, s azóta él, és csak a dolgokkal ismeretlen ember gondolhatná, hogy Mackóka egy közönséges, kopott, bazári játék mackó. Hohó! Vigyázzunk a szóval, emberek!
  Mackókában a család egész szíve benne van, és osztatlan szeretete - amiből öt ember is megélne -, csak azt nem tudom, hogy a bátorság honnét került bele, mert volt idő, amikor mi elfutottunk az otthonból, míg Mackóka kitartott a vártán, és vigasztalta a bombázás izgalmában reszkető babákat és cifra tigriseket. Mert karácsony volt akkor is.
  Azóta Mackó elsőrendű családtag, akire többször rábízzuk a házat, akit reggel megkérdeztünk: hogy aludt, sőt néha az időjárásra vonatkozólag is értékes tanácsot adott...
  És most könyvtáros, és talpa meg van stoppolva...Gyalázat! Tizenkét évig a fiammal aludt, amíg valami emberi szamár meg nem magyarázta neki, hogy ő már nagyfiú...
  Akkor Mackókát - már csak a nevelése érdekében is - magamhoz vettem, és ágyam mellett tanyáztattam, és most -  könyvtáros!
  Hát azt már nem!
  - Mackóka, vidékre megyünk...
  - Igen - bólintott buksi fejével -, illik is már, hogy világot lássak...elvégre elmúltam húszéves...és ez a ruhám utazásra is megfelelő.
...



/A tarka rét c. elbeszéléskötetéből/

2014. június 10., kedd

Koncz Veronika: Angyal

talán mellettünk is áll egy angyal...
ki hálót bogoz észrevétlenül
fejti egyre gondos finom ujjal
vergődésünk nem nézi tétlenül

szavak híján is mindent tud rólunk
szomorún figyel szelíden szeret
tiszta hideg vízzel oltja szomjunk
életben tart de többet nem tehet



2014. június 2., hétfő

Bozsoky Erika: De egyszer...

Néha macska vagy,
elnyújtózva élvezed
a kényeztetést.
Aztán vadkan,
s úgy nézel rám,
hogy megrettenek.
Párducként büszkén jársz
föl-alá birodalmadban,
rigóként fütyülsz,
ha úgy tartja kedved.
De egyszer...
egyszer megérintetted
a kezem.
Akkor csak ember voltál,
ugyanolyan mint én.
 
 
Fotó: Pipulka
 
 
 
 

2014. május 30., péntek

Boda Magdolna: (ahogy mindig)

Ott állt a német turista
a Vár mellett,
az Anonymus szobornál.
Egyik kezében egy
Budapest térképet szorongatott.
A hátitáskájához
egy gázzal töltött
piros léggömb volt erősítve.
A léggömb lebegett.
Ünnep volt.
A névtelenek és a pirosléggömbösök ünnepe.
A többieknek hétköznap.



2014. május 5., hétfő

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.
Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s  tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.





Radnóti Miklós: Nem tudhatom

-részlet-
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
...


105 éve született Radnóti Miklós 

2014. május 4., vasárnap

Szabolcsi Zsóka: Fa vagyok

Fa vagyok, várok az ébredésre,
ág vagyok, várok zöld levélre,
rügy vagyok, várok tavaszi napra,
virág vagyok, várok születő magra,
termés vagyok, várok téli álomra,
föld vagyok, várok hűs harmatra,
élet vagyok, élek, s mindig várok,
álmaimban ifjú fává válok..




Lázár Ervin: Két Reggel



Egyszer két Reggel találkozott a Tejúton.
- Jó reggelt, Reggel! - mondta az egyik, s megemelte halványkék fényekből szőtt kalapját.
- Adjon isten! - mondta a másik barátságos, rubinpiros mosollyal.
- Hova-hova? - kérdezte az első, és megigazította magán fénylő, drágaköves köpenyét.
- A Földre. A Földre megyek - mondta a másik átszellemülten.
A fényekből szőtt kalapú erre elkomorodott, még a kalapja is halványabb lett hirtelen, s a drágakövei mintha elfelejtették volna a csillogást.
- Még hogy a Földre! - mondta baljóslatúan. - Ne ám, hogy úgy legyen!
- Márpedig az úgy van! Ma lesz a Földön május első vasárnapja, igaz?
- Igaz.
- Nahát akkor! Ma én fogok lent derengni és pitymallani.
- Azt szeretném látni - kiabált a társa -, május első vasárnapjára én megyek! Még hogy derengeni és pitymallani! Kerengeni és nyilallani fogsz, édes barátom. Ma én ragyogok fel a Földön.
Ezzel futásnak eredt. De a másik sem volt rest, elgáncsolta, puff nagyot esett, csak úgy porzott a Tejút. Nosza, összeverekedtek, tépték egymást. Hajnaldarabok, pitymallatrongyok, derűfoszlányok röpködtek körülöttük.
Végre aztán az egyik győzött - ki tudja, melyik; a verekedés előtt egyforma szépek, daliásak voltak, utána meg egyforma rongyosak, töpörödöttek -, s ment a Földre, hogy fölváltsa az éjszakát.
Az emberek meg kinéztek az ablakon, és azt mondták: "Hű, de ronda reggelre virradtunk!" És nem is lett jókedvük egész nap.


2014. május 3., szombat

Sokáig azt gondoltam

"Sokáig azt gondoltam, a kutyák utálják a pórázt, mint ahogy az emberek is, amikor függenek valakitől. Lurkó tanította meg, hogy a póráz hasznos dolog. Kapocs, aminek az egyik végén mi lógunk, a másikon pedig olyasvalaki, aki fontos nekünk. Ez biztonságot ad, s ha hiányzik, akkor megbetegszik a lelkünk." 

(Popper Péter)



Kép forrása


2014. április 27., vasárnap

William Wordsworth: Arany nárciszok


Magányosan, mint egy felhő, vándoroltam
hegyormokon és zöld völgyeken át
míg egyszer hirtelen tömegbe botlottam
előttem állt milliónyi virág
arany nárciszok a fák alatt, a tónál
figyeltem táncukat, így teltek az órák

Amikor feljöttek a csillagok
s az ég sárga fényárba borult
tovább táncoltak a nárciszsorok
aranyba öltözött a Tejút
tízezret láttam egy pillantásban
s gyönyörködtem a végtelen táncban

A hullámzás nem ért véget
és pattogtak a virágszikrák
azt hittem, a láng eléget
a költő boldog, ha ilyet lát...
s én csak egyre néztem a virágok vad táncát
csodálkozva, mily gazdag és pazar kavalkád

Gyakran, mikor csak egymagam vagyok
és elmém messze, távoli tájakon jár
megtalálnak régi gondolatok
s egy elfeledett, csodálatos látomás
akkor szívem is a nárciszokkal táncol
boldogan, kitörve e szürke világból



Fotó: briganti - kepguru.hu

2014. április 6., vasárnap

Az ember sosem azt hallja...

Az ember sohasem azt hallja, amit mondanak neki, hanem amit a lelkében lefordít magának. Így működünk, csak nem vesszük észre. Minden külső benyomást újrateremtünk magunkban. Minden érzést, gondolatot. Ha én azt mondom neked: „kék”, a benned fölvillanó kék más lesz, mint az enyém. Ha én azt mondom: „Jézus”, az, akire én gondolok nem ugyanaz, mint akire te gondolsz, még akkor sem, ha mindketten római katolikusok vagyunk, és egymás mellett ülünk a templomi padban.
Mindent újrateremtesz magadban, a saját életanyagodból. Az emlékeidből, tapasztalataidból. Megdöbbennél, ha látnád, hogy milyen kevés az, ami egyforma. És hogy mennyire élsz egy olyan külön világban, melyet önmagad teremtesz. Ezért megérteni is csak a lelkünk legmélyén tudjuk egymást.


(Müller Péter)




2014. március 30., vasárnap

Parancs János: Az önteltség ellen


és mi lesz,
ha most sem szólal meg a hang?
mi lesz, ha tartósan hallgat?
mi lesz az örökös csöndben?
mi lesz, ha élni kell tovább,
éveken át meddőn fülelve?
mi lesz, ha cserben hagynak a szavak?
ha többé nem leszel képes
az áradó zengésből kiszűrni őket?
akkor majd mivel áltatod magad?





2014. március 29., szombat

Ágai Ágnes: Emlékezlek


Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

Fotó: az Fb-ről

2014. március 28., péntek

Boncza Berta: Vallomás a csodáról


Figyeljetek rám, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a Csodát, mit szememmel láttam,
kezemmel fogtam, simogattam,
szivét szivembe befogadtam...
Nem láthatjátok többé mását,
emberformában élő társát
a Csodának, ki lánggal égett,
míg egy órában porrá égett.
Égig lobbant az égő fáklya,
könnyes szemem rémülten látta
a fényt, ami elemésztette.
Kezem még a kezét kereste,
kezembe tévedt finom ujját,
keskeny körmét, karcsu csuklóját.
Barna haja lobogó selyme
tegnap még vállam havát verte,
igéket hirdetett a szája,
vonagló ajka bús korállja
áldást és átkot hagyott rátok...
Emlékezzetek, fiuk-lányok.

Szemem barnult arcokra vonza
ma is bőrének izzó bronza,
sötét szemének kékes lángja
éget ma is egy más szempárban,
szeszélyes rajzu, meleg szája
rámijeszt egy idegen szájban, -
mégsem lesz neki soha mása,
mert a Csodának nincsen párja.
Homloka ivelt boltozatja
alatt tüzelt két, bús szeme,
megbabonázóan fekete,
óriás tava a titoknak,
sírásoknak, szédült álmoknak.
Sorvasztó tüzű rosszasága
mélyén vezekelt a jósága.
A jósága - az ő jósága -
minek nem lehet soha mása.

Figyeljetek jól, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a titkot, mit közelről láttam.
Szívét szívembe befogadtam,
a hitemet zsámolynak adtam,
mégsem láthatom többé mását,
emberformában élő társát.
Nem hasonlithat senkire,
sem a szeme, sem a szíve,
kínból halálba szépült szája,
sem az áldása, sem az átka, -

mert a Csodának nincsen párja.

(1931 nyara) 

2014. március 27., csütörtök

Parancs János: Ismét a tavasz


A jószagú levegő. A csicsergő,
a csivitelő, a füttyögő madarak.
Az opál ég alatt a könnyű pára.
A tavaszi napsütéstől kótyagos,
cikázó rovarok, lepkék, bogarak.
Kibuknak a földből a füvek, a csírák,
tündökölnek és illatoznak az ibolyák,
az ismeretlen nevű, apró virágok.
Erjed és pezseg újra a természet,
ki tudja hanyadszor, hány ezer éve,
hogy kihordja és világra szülje
az esélyt, a folytatás reményét legalább.
Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé;
ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó,
hitetlen és erőtlen lélek vagyok.
Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás,
gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás,
ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény




2014. március 22., szombat

Holdfogyatkozás

"Kimentem az erkélyre, s mint minden este, felnéztem az égre. 
Atyaisten! Holdfogyatkozás! (...) Ezt nem lehet egyedül elviselni. (...) Eszembe jut barátom, akivel két hete az újholdat néztük. Csakhogy ő most Európa másik csücskében van. Mindegy, megvan a hotel száma, hívom, kapcsolják, meglepett, álmos hang: Te vagy? Mi történt? Holdfogyatkozás van, hadarom, csak annyi, hogy nézz ki az ablakon, és bocsánat, ha felébresztettelek. 
Leteszem a kagylót. 
Nem kellett volna. Hülyét csináltam magamból. 
Egy óra múlva csöng a telefon. Most ment le az árnyék a Holdról, mondja. Aludj jól."

(Janikovszky Éva)






Web Statistics