Megmondom a titkát

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

(Babits Mihály: A vihar)

 

Dezső Anna Zanami: A katona imája

Uram, mondd, mi a parancs,
teszem én, kétség nincsen.
Légy kemény és határozott
— mint mindig.
Jó katonád vagyok, tudod:
ha kellett, harcba mentem,
ha hagytad, megpihentem.
De most néma vagy uram,
elhagytál,
és én, szürke bakád nem tudom, hol vagyok,
nem tudom, mit tegyek…
Vak vagyok és süket,
csak a szívem dübörög, zakatol,
és remeg az éjszaka a zsigerekben.
Nem tudom ádáz csata forr,
vagy áldott béke dalol bennem…
Uram, hát hol a parancsod?
Nincsen?
Nézz rám!
Vigyázzba állok,
szalutálok,
mondd el szándékodat,
vagy legalább annyit,
csata dúl, vagy béke van…
Kérlek, Uram.

A vers forrása: ANNA-VERSEK.NET

 

Tudod

Tudod, őt is nagyon szeretem. Képzeld,

annyira, hogy mindig, ha csak van két almám,

a másikat akármikor nekiadnám.

                                                    De téged,

téged annyira szeretlek, hogy mikor van két almám,

abból neked mindig az egyiket adnám!

(Fodor Ákos: Két gyerek-portré) 

Kép forrása: Internet

Boda Magdolna: (magamra ismerés)

Láttam egy madáretetőt.

Madár nélkül árválkodott.

Magamra ismertem benne.

Hiszek abban

Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert "cél és értelem" emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több mint minden emberi, hiszek a világban, mert eszem el nem éri.
...
S ha néha elfáradok s az állatot és anyagot irigylem: ez nem hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden. Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem... Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.

(Babits Mihály: Örökkék ég a felhők mögött)

*Babits hitvallása teljes egészében itt olvasható 

 

Fodor Ákos: Tündér

sziklafalon át-
suhan és megbotlik egy
képzelt fűszálban 

Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kivánság

Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

Reményik Sándor: Napsugár pogány templomban

Ó, ma hiába jössz,
Aranysugár sok szürke nap után.
Hiába jössz, hogy csillogtasd a fákat.
Nézd meg jól, - látod? majdnem mind kopárak.

Ó, ma hiába jössz.
Az erdő fakó, hangulattalan -:
Vak indalatok pogány temploma.
Oszlopai rendetlen tömegén
Nyom nélkül suhansz által, drága fény:
Sugár, egy más világnak sugara.

Ó, ma hiába jössz.
Egy-egy levélke csillog csak az ágon,
Mint a nem-jóval biztató mosoly
Keserű, száraz és szótalan szájon.

Látod, ennyi csak, amit ma elértél.
Világon-túli kincses-kamarádból
Ma is pedig be bőkezűen mértél.

Hiába pazaroltad meleged.
Mert adni, adni csak annak lehet,
Ki elfogadni bírja lelkedet.

Mindenki

Egy bizonyos kor után mindenki elszenvedi a maga sebeit, meggörnyed a maga terhe alatt, és kínlódik az élete nehézségei miatt, és gyakran mindez megtöri az embereket. Senki sem maradhat sértetlen... Az ember jellemét a lelki sebei és forradásai határozzák meg. Néha a szenvedés gazdagítja a lelket, néha épp ellenkezőleg, összetöri.

(Danielle Steel)

Boda Magdolna: (a másik oldal)

Izzadó homlok,

tenyér,

cserepesre száradt ajkak,

savanykás testszagok,

a kötélen száradó bugyik,

a hőségtől remegő levegő

az aszfalt fölött,

a nyolcadik emeletről andalító

zene csorog alá.

Unalmas romantika.

Eltökélem, hogy

világgá megyek.

Átbújok száradó ruhák alatt

a kötél másik oldalára. 

Kép a netről

Bartalis János: Rendet

Rendet magamban, rendet!
Világosságot a lélek sötétjében.
Ehhez adj erőt: ember, világ, isten
vagy akárki!
A csillagok közt rend van
A töméntelen sok kusza pont között
nagy Törvény él.
Mindnek útja, ideje kimérve,
kiszabva.
Csak a lélek világában folyik
rablógazdálkodás.
Csak a lélekben van tülekedés, harc,
és végtelen, szomorú zűrzavar.

Koosan Ildikó: Kire bízzam?

Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Milyen hazába, kinek írjam?
Milyen motetta szent hevére,
Milyen ezüstbe fürdő éjre,
Milyen barbár, durva szavakra,
Lódobogásra, lélekharangra,
Milyen vajúdó állati testre,
Milyen villámra, fergetegre,
Milyen ugarba vetett magra,
Milyen vulkáni tűz-salakra,
Milyen kardélen kéklő fényre,
Milyen irdatlan szenvedélyre?
Égő könnyek, ha megerednek
Milyen folyammal versenyezzek,
Milyen áradás, lavina, átok
Rejtse magába elmúlásod,
Zsombékjaim zsurlóhegyére
Milyen apadó ártatlan vérre,
Hová rejtsem el hallgatásom,
Keresztre vert feltámadásom
A fájdalmat mert szóra bírtam?
Ha nem vagy a titkot kire bízzam?

László Noémi: Reggeli kérdés

Ma ki utazik el ma
ki néz hosszan utána
hogyan szakad vagy foszlik
a tegnap cérnaszála
ki fűzi tű fokába
hány öltés kell a szívig
hogy verjen, míg a testet
a fű közé terítik
hány öltés kell a színes
a képeslap-magányhoz
fércelni annyi véget
amennyi még lakályos
amennyi tengerekben
a cseppet nem takarja
hány öltés kell a szélnek
hogy az eget bevarrja?

Koosán Ildikó: Vigaszul hozni

Morzsánként gyűjteni a szépet,
hó-paplanon csillámló fehéret,
hajnal-derengő völgyi álmot,
surranó szelet, vörösbe mártott
alkonyatok bársony melegét,
vén szőlőhegyek pezsdítő levét,
égen feszülő tinta-kéket,
bárányfelhőt, csábító messzeséget,
virágbibét, termékeny porzót,
mézet, illatot, magához vonzót,
mozaikfényt méhecske szárnyon,
ünnepnapot ájtatos imákon,
alkotást, mit szül az értelem,
harmatcsepp-gyöngyöt fűszáltengeren,
fény játékát, s ahogy átoson
bújócskázva zöld bogárhátakon
a természet a velünk rokon.
Csodálni a lét kristályvirágát,
szívekbe hajló fényes ágát,
s e szépséget mind csokorba szedve
vigaszul hozni az embertelenbe.

Bozsoky Erika: Levél

Napsugárcsíkot
találtam tegnap reggel
postaládámban.

Köszönöm :)

Honnan jöttem?

Honnan jöttem? - kérdezte édesanyját a gyerek. - Hol szedtél fel engem?

Az anya keblére vonta magzatát, majd könnyes mosollyal szólt:
- Szívemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök vágy.
Jelen voltál játékaim babáiban, és ha istenszobrot gyúrtam agyagból, téged formáltalak öntudatlan.
Házunk istenségében is téged tiszteltünk.
Éjfél reménységeiben és szerelmemben, sőt már az anyám álmaiban is.
Otthonunk halhatatlan őrzőszelleme táplált emberöltők óta.
Leánykoromban, amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél fölötte.
Szelíd lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt.
Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy folyama partra vetett bennem.
Arcodba nézek, és megfoghatatlan érzés tölt el:
Te, ki mindnyájunké vagy, enyém lettél.
Félelmemben, hogy elveszítelek, magamhoz szorítlak erősen.
Csodás varázslat két gyönge karomba zárta a világ legdrágább kincsét.

(Rabindranath Tagore)

 *A fordítót sajnos, nem találtam. Egy másik fordításban itt olvasható, A kezdet címen.

Kép forrása: www.szeretlekmagyarorszag.hu

Szabó Éva: Hét csoda

Tudod, mi volt a hét csoda?
egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az az ér,
amely a gyökeréig ér,
egy szó mely idejében jött,
egy darab ég a csend fölött,
egy kéz, amely utánad nyúlt,
mikor csillagod földre hullt,
télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel... Oda. 

A gyerekekről

A gyerekek abban a küldetésben születnek, hogy a közös szépség egy-egy darabját közénk elhozva a maguk hozzájárulásával újra teremtsék az emberiséget. Ezzel a teremtő erővel mindegyikünk rendelkezik, akkor is, ha fél keze van, vagy egy se, ha vak, ha béna, ha mongoloid, vagy süketnéma. Nincs szebb, felemelőbb, nemesebb feladat, mint az ő újjászülős munkájukban segédkezni, és igen nagy megtiszteltetés, ha engedik.

 /Kokas Klára: A zene felemeli kezeimet c. könyvéből/

Bozsoky Erika:

Istenem,

bárcsak leülnél
olykor az üres székre
szorosan mellém.

Ámon Kata: Én, negatívban

Ha elmegyek valahonnan,

kicsit meghalok egy pontban,

és remélem, hogy valaki odaképzel,

és amit nekem sose mondana el,

azt mind elmeséli hiányomnak.

Forrás: dokk.hu 

Wass Albert: Otthon

Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.

Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.

Ez az otthon.

Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.

Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.

A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.

Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.

Fotó: Pinterest

Somlyó Zoltán: Még nem…

Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt...
mutat az égi bolt…

Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött…

Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés…
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés…

Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett…

Kányádi Sándor: Levél röppen…

Levél röppen csupasz ágra,
felhő úszik tejfehér.
Lám az erdő sóhajtása
szellő lesz míg ideér.

És pillangók pillagóznak,
füttyögetnek a rigók,
méhek zsongnak, nyiladoznak
szép kikerics-csillagok.

Vadonatúj pöttyös köntöst
ölt a katicabogár,
csikó szökken, fecske röpdös:
minden csupa napsugár.

A vetés, mely alig látszott,
naponta nő félaraszt,
s töltik gyermekkacagások
csordulásig a tavaszt.

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak…

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod. 

Szabó Lőrinc: Valami szép

Egész héten köd nyomta téli
hegytetőnk: magas fellegek
fogták fazekukba a tájat
s rácsukták a fedőjüket.

Ma se mozdultak meg. De este
fent, tág körben, kinyílt az ég,
mintha egy nagy kéz felemelte
volna a fazék fedelét.

Más nem történt. A ködfal állt, és
a csöndben csak a céltalan
üveghold úszott a magasság
még üvegebb habjaiban;

de a zord táj már fölfigyelt rá,
s bámult, mint mikor a sötét
kétségbeesésnek eszébe
jut hirtelen valami szép.

Hodász András

Istenem,

ha egyszer bekopogsz hozzám,

 én széttúrom a szobám, hogy
leülhess az ágyra. Kicsit
nézlek is majd, ha nem bánod.

(Tudod, szükségem van már a
némaságra, egy kis csendes
gyönyörködésre, ahogyan
kedvesét nézi a kedves.)

Odaadom akkor neked
mindazt, amit itt látsz: a port,
ruháim szennyét, polcaim
káoszát. Naplómat lapozd

át, hisz neked értened kell
mitől félek, mivel küzdök,
hogy elmondd: hogyan éljek, mert
egyedül nem nyerek üdvöt.

Istenem,

ha egyszer bekopogsz hozzám,
én elhúzom a kanapét,
hogy megnézd lelkem piszkait, s
lásd a piszok alatt a vért.

Kassák Lajos: Gyöngykagyló

Madár, ha rikoltana - ne felelj rá haraggal, kedvesem
virág, ha nyilna ablakod előtt - játékból se tépd le, kedvesem
madár és virág két gyönyörüsége életemnek.
Igy beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból
Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg
madár daloljon és virág nyiljon álmaidban.

Halott virágok...

Halott virágok,
csendes fohászok.
Nem hozhat békét
a részvét.
Kőtestű angyal
néz fel az égre,
arcán a bánat,
kőszárnyak nem szállnak.

(Ossian: Az Elmúlás Kertjében)

Tornay András: Decemberi ablak

Sír az üveg.

Előtte rács.

Fáj neki, hogy

kint hideg,

bent meleg,

s középen Ő

nagyonis

törékeny anyagból lett

falak közé teremtve.

Baranyi Ferenc: Butterfly magánya

Mióta elment a hajó:

nem tudom, miért kék a tenger.

Csak azt tudom,

hogy nem csupán körülölel,

de hurkol is

a cseresznyevirág illatú csönd.

Csak azt tudom,

hogy az alkonyat

nem rózsaszirmok színét idézi többé,

hanem a kihúnyó tűz

megbicsakló pirosát.

Csak azt tudom,

hogy nem csupán távoli rizsföldek

fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,

de vöröskövű sivatagok

mérgező porát is.

Csak azt tudom,

hogy házacskám bambuszfalának résein át

szobámba szivárog a szorongás huzata,

amely most csak halaványra lehel,

de a lelket is kiviheti belőlem

egy napon.

Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?

Azt már nem tudom.

Mi az, hogy "igazi"?

Mi az, hogy "igazi"? - kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. - Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?
- Az, hogy "igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy "igazi" vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igaz.
- Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi.
- Néha fáj. - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj.
- Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként?
- Nem hirtelen történik. - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd elkopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden ízületed lötyög. De ha "igazi" vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében, akik úgyse értenek semmit.

/Margery Williams: Bársony-nyuszi és Bőrlovacska - részlet/

 

Zelk Zoltán: Nem emlékszem

Mit is akartam mondani

Soha még olyan fontosat
Olyant amitől az utak
Az utak meg a téli kertek
A kertek meg a madarak
Olyant amitől
Nem emlékszem.
Csak arra hogy a hóesésben
Az utak kertek madarak

Pedig soha még olyan szépet
Soha még olyan fontosat

Ágai Ágnes: Biztató

Szorítsd magadhoz a semmit,
törd össze, szikráztasd föl,...
kiálts, ahogy a torkodon kifér,
dörömbölj, és rúgd be a vaskaput,
ne félj, váltsd meg a világot,
mert rászorul.
Akárcsak te, de ki vált meg téged?
Egy hideg égitest bámul rád éjszakánként,
sír és nevet,
fogy és hízik, akár egy földi test.
Ne hagyd magad!
Feszeng a hajnal, rúgkapál.
Életre tör, belelilul,
ordít, zihál, de létezik.
Ne félj!
Naponta megszületsz.
 

Dr. Nagy Mihály: Az emlékek útján

Az emlékek útján visszafelé megyek,
lábam alatt poros murva csikorog,
mögöttem kéklenek a Tornai hegyek,
az út mentén keskeny erecske csorog.

Velem andalog a felserdült hársfasor,
elsárgult emlékek peregnek elém,
a patak fölé kis szomorúfűz hajol,
fürtjeit csodálva a víz tetején.

A kis híd betonja összetöredezve,
korlátja rozsdás, festése, lekopott,
elvadult bokrok közt alig fedezem fel
a domb alján megbúvó akol romot.

A mezőn frissen levágott sarjú szárad,
fű között halott virágok garmada,
széna édes, bódító illata árad,
a rétről csorda bandukol haza.

A partoldalon fel lassan lépegetve,
ösvény kíséri a zöld élő sövényt,
szemek elől rejtett házi konyhakertben
gondosan termesztett sok hasznos növényt.

Odébb, szekérút kettős csapása kúszik
a sűrű fű közt az erdő aljáig,
ám félúton, elvadult akácos nyúlik
istállók régi helyének sarkáig.

De hol van nagyszüleim ódon tanyája,
a jószágok, tyúkok és libák hada!
a kemence, hol sült nagyanyánk kalácsa,
s a kalyiba, ahol bütykölt nagyapa.

Ganéval tapasztott, meszelt cselédházak,
hol a padló keményre döngölt agyag,
földig rombolt helyük régen fel lett szántva,
gyom között nyomokban maradtak falak.

Aranylón világít az őszi nap fénye,
nincs ereje arra, hogy melegítsen,
nemsokára felül a hegy tetejére -
lefekvés előtt még körültekintsen.

Magam így nézek vissza emlékeim útján,
s míg régi álmaimba kapaszkodom,
lehunyt pillám mögött - soha el nem múlván -
kísért szénaillatú gyermekkorom.

 

A valóság az a valóság

A valóság az a valóság. De a mesék gyönyörűek! S a mesék felhővonulásnyi időre lesegítik vállunkról a valóság tömött batyuit. Mint szegénylegény anyóka hátáról a rőzsét.

(Bozsoky Erika)

A másik szoba

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.

Henry Scott holland kanonok 

Fodor Ákos: Impromptu

Egy fáradt kis épület
ráncolja homlokzatát.
Szürke ablakaival magába mered:
por, rozsda, pókháló, penész,
törmelék, ragacs, dohszag, félhomály,
egy ütés kiúttalanul kóválygó
visszhangja – ennyit talál
s makacsul kezdi elölről a szemlét.
                  Fárad tovább

Bozsoky Erika: Dúdol a tó

Dúdol a tó. Hallod, hogy dúdol?
Monoton, mélyenzengő hangon,
ahogyan imát mormoló szerzetesek.
A hínárok, mint halott leányok lelkei
keringnek, lebegnek a vízben,
hajló fűzek bámulják némán
e névtelen és hangtalan táncot.
Hát kavics se csobban? Ág se reccsen?
Dúdol a tó. Dúdol csak egyre.
Hűvös áramlat legyint a völgy felől,
megborzong a nád, de nem susog.
A vékony ingen át belém kúszik a homály.
Remegek.
Induljunk haza!

 

 

Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap

dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

Az útról hazahozhatsz

"Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál."

/Kosztolányi Dezső/

Szabó Magda: Fű....

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.

Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.

Weöres Sándor: Még annyi mindent

Még annyi mindent elsorolni kéne,

mit átéltem, tanultam, megfigyeltem,

s a sokszoros találkozásokat

s az egyetlen-egyszer történteket.

Minden virágszál említésre vár,
minden marék por említésre méltó,
s az elmondásba egyszerre csak egy fér
és még az egynek is csak törmeléke.

Az ember emlékekben milliárdos,
emlékek elmondásában szegény,
a könyvekből majdnem minden kimarad
s helyébe lép a foszlány és az álom.

Kormányos Sándor: Nyári reggel

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj

lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Reményik Sándor : Reinkarnáció

Ha adsz nekem részt a feltámadásban
Ó add Uram, támadjak fel virágban,
Harangvirágban örvények felett,
Himbálják viharok a kelyhemet,
Vagy örökkévaló csend simogasson,
Csengjek misére sziklatemplomokban,
Bazalt-tornyokon hajnali misére,
És ne kérdezzem: mért élek, mi végre,
Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,
Hadd lássam kissé szebbnek az eget,
Figyeljek jobban mélységek szavára,
A csengetyűmmel dícsérjem neved:
Harang a harangozót, Istenem.

Ma is

Álom és ébrenlét határán forgolódva

fekszem

órák, hetek, évek óta.

Zárt szemhéjam mögött- részekből egész-

próbálom összerakni magam.

Villámcsapás a felismerés:

valaki figyel.

Az erkélykorlát alatt tenyérnyi rés,

ott kandikál, szemérmetlenül

szobámba lesve

a telihold.

Arcán kaján vigyor:

„Lám, lám, előttem nem marad titok”

S nem kapta el tekintetét,

mikor pillantásunk találkozott.

Államig húzom a paplant,

s mint rajtakapott, riadt gyerek

fekszem mozdulatlan.

Csak néhány perc,

s lassan tovaúszik az égi vándor,

tarisznyájában meglesett álmaim.

Hogy ne feszengjek,

felverte a szunnyadó rigókat.

Fél négy van, szombat.

Ez a nap is álmok nélkül indul.

Kép az Fb-ről

Maga a lét változik meg

Tegyük fel, hogy valakit eltiltanak a sótól. Nem fogja egyik ételt inkább sótlannak találni, mint a másikat; az étkezés maga válik számára más élménnyé minden álló nap, a nap minden szakaszában.

Így van ez a gyásszal is. Maga a lét változik meg, mindenestül. 

Az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.

/Clive Staples Lewis/

Mert benne élsz...

...

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

nyakkendőmben és elvétett szavamban

és minden eltévesztett köszönésben

és minden összetépett levelemben

és egész elhibázott életemben

élsz és uralkodol örökkön. Amen.

/Juhász Gyula - Anna örök/ 

Lehet, hogy angyal

Az angyalok egyrészt láthatatlanok, másrészt közöttünk élnek, álruhában. Ezzel egy idő óta komolyan számolni kell. Nem tudod, ki a gyereked, a barátod vagy az idegen, aki leül melléd a villamoson. Lehet, hogy angyal.

/Müller Péter/

Fotó: Magdalena Berny

Bozsoky Erika: A zokniszárító fa

Valahogy tavaly ilyentájt történt. Igen, április volt, virágzott a pitypang a fű között, nyílt a meténg az ösvény mentén, ahogy beballagtam az erdőbe. Szép tavaszi délután, illatokkal teli levegő, mikor az ember csak nekiindul, aztán megy-megy, a tél után nem bír betelni az újra életnek induló sok kis csodával.

A legszebb időszaka az évnek. Legalábbis számomra az.

Hallgattam a madárkákat meg a saját lépteim neszét, meg-megálltam fényképezni , csak szívtam és szívtam magamba mindent ami körülvett.

Aztán ahogy lassan sétálgatva az út egyik kanyarulatánál álló hatalmas juharfához közeledtem, hirtelen megtorpantam. Ült alatta valaki. Valami manófélének néztem, de ne olyan kis héttörpéhez hasonlót képzeljetek, hanem rendes emberméretűt. Mégis határozottan manónak gondoltam, már csak azért is, mert egy tövises ággal fésülgette nagy bozontos kenderkóc szakállát.

Olyan békésen ült ott elégedett mosollyal az arcán, hogy jó darabig csak bámultam nagy csodálkozva, tán még a szám is tátva maradt cseppet.

Végül észrevett.

-Csóókolom!-kurjantott rám vidáman.

-Hhh..ööö..jóó napot kívánok!-vigyorogtam zavaromban mint a tejbetök.

Ő csöppet se lepődött meg, rögtön hellyel kínált maga mellett az avaron. Egy darabig még folytatta a szépítkezést, aztán batyujába dugta a tövisfésűt és megmozgatta kinyújtóztatott lába ujjait.

Akkor fedeztem csak fel, hogy mezítláb van, s zoknijai szép rendben ott sorakoznak a nagy juharfa egyik vízszintes ágán.

-Ez itt a Zokniszárítófa- mutatta.

Hát való igaz, tényleg az volt. Direkt úgy lettek kiképezve az ágai, hogy a manó kiteregethesse rá a fuszeklijait.

-Kipróbálhatod te is! - nézett rám készségesen.

-Hm, azt hiszem most nincs rá szükségem. Még csak nemrég indultam, nem izzadtam bele a bakancsomba.

-Jó, ahogy gondolod. De ha máskor erre jársz, csak használd nyugodtan.

- Igazán köszönöm, ez rendkívül kedves tőled.

-Nekem gyakran igénybe kell vennem. Tudod, rengeteget járom az erdőt. Ellenőrzöm a füvek és falevelek növését, a virágok illatminőségét, az őzgidák színét, hogy megfelelően tudnak-e rejtőzködni, hallgatom a madarak hangját, hogy kiszűrjem belőle várható-e eső, meglesem, hány tojást rak a feketególya és fel se tudnám sorolni, mi mindenre kell figyelnem még.

-Gyönyörű munkád van!-sóhajtottam kicsit irigykedve.

-Ilyenkor tavasszal aztán meg se szeri se száma a tennivalóknak. Képzelheted!

-Akkor nagyon elfáradhatsz.

-Igen. Ezért aztán időnként eljövök ide, megszárítom a zoknijaimat, kifésülöm a szakállamat, mert minden beleakad ahogy bújkálok a bozótosban, és a hajam is rendbe kell néha szednem, hogy ne legyen olyan gubancos.

-Óóó, ebben igazán segíthetek!-kiáltottam fel örömmel- Szakképzett fodrász vagyok. Úgyis olyan haszontalannak érzem magam most hirtelen egy ilyen fontos személy mellett, mint te.

-Na látod ez jó ötlet!-csettintett egyet a manó.

Nem is késlekedtem, gyorsan a háta mögé kuporodtam, és igazi erdőjáró frizurát kreáltam őkelmének.

-Sajnos tükör nincs nálam, de majd ha tó közelébe érsz, megnézheted magad.

-Úgyis lesz! De most gyere falatozzunk, én nagyon megéheztem!

Elővett egy zacskó tepertőt, befőttesüvegbe gyömöszölt savanyúkáposztát, még fokhagymával megdörzsölt pirítóskenyér-kockák is voltak nála.

-Hoztál pálinkát?-kérdezte.

Becsszó, még szerencse, hogy minden eshetőségre felkészülve raktam egy üvegecskével a hátizsákomba. Az ember sose tudja, hol éri az éjszaka. Így hát rettentő büszkén vettem elő, hogy lássa, nem csak a manók értenek a dolgokhoz.

Nem mondta ki nyíltan, de azt hiszem elégedett volt velem.

Koccintottunk, falatoztunk, még egy fél liter borocska is került a batyujából, úgyhogy igazán királyi lakomát csaptunk.

Valahogy fel se tűnt, de úgy hablatyoltunk egymással, mintha nem is egy órája találkoztunk volna először. Rettentő sok mókás történetet tudott, nem győztem kacagni. Azelőtt fogalmam se volt, hogy ilyen jól lehet mulatni egy manó társaságában.

Lassan alkonyodni kezdett, úgyhogy indulnia kellett tovább. Felhúzta a zoknikat, szép módszeresen bepakolt a batyujába, aztán eszébe jutott valami, újra kipakolt, aztán megint szép módszeresen, sorban bepakolta a dolgait. Én figyeltem és vigyorogtam az orrom alatt. Hogy mennyit el tud tötyörögni! Egészen furcsa egy manótól. Azt gondolná az ember, hogy zsipp-zsupp, hipp-hopp, aztán már ott sincs.

Végül minden a helyére került és felállt.

-No akkor én megyek.

Csak akkor döbbentem rá, hogy most el kell válnunk, és alaposan elszontyolodtam.

-Mikor láthatlak megint?

- Majd ha a Jó Isten is úgy akarja!-mondta mosolyogva.

Aztán egy darabig vakarta a fejét-azt hiszem megsajnált a nekibúsult ábrázatom miatt-, majd kitépett három szálat a szakállából és a tenyerembe rakta.

-Olyan jó erdőjáróhajat csináltál nekem, hát meghálálom. Ha nagy bajban vagy, csavard egyiket az ujjadra, és ott leszek.

Kicsit hitetlenkedve bámultam a tenyerembe. Ilyen csak a mesékben van. Biztos kamu az egész.

Kitalálta a gondolatomat:

-Bízz a becsületességemben!

Ránéztem, elmosolyodtam, aztán megnyugodva indultam el lefelé a hegyről.

Néha, ha nagyon szomorú vagyok, vagy álmatlanul forgolódom, előveszem az egyik szálat és nézegetem.

De még sosem mertem az ujjamra csavarni. Végülis nem zavarhat az ember holmi csipp-csupp dolgokkal valakit, aki egész erdőknek kell gondját viselje éjjel-nappal.

Majd egyszer. Majd egyszer biztos bátorságot veszek.