2014. július 2., szerda

Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve

A nagypapa távcsöve olyan,
hogy mindent közel hoz,
ellátni vele még a múltba is,
mondta a nagymama,
pedig a múlt nagyon messze van,
de ha ők a nagypapával együtt belenéznek,
akkor úgy tűnik, mintha itt lenne,
mert a szemük elé jönnek újra az emlékek,
és néha még közelebb is,
egészen beléjük bújnak,
hogy megint átéljék őket,
mondta a nagymama,
és a szeme könnybe lábadt,
mert egy emlék máris belébújt,
és nagyon nyomakodott volna kifelé,
pedig akkor még bele se nézett
a nagypapa távcsövébe.





(Vers forrása: Kiss Ottó - A nagypapa távcsöve - Móra Kiadó)


2014. június 27., péntek

Fekete István: Útra kelünk


- részlet - 

Már amikor hazaérkeztem, éreztem, hogy valami nincs rendben a házban. Valami panaszféle úszott a levegőben, vagy figyelmeztetés, vagy...szóval nyugtalan voltam.
  Tán a tavasz? - gondoltam egy pillanatra, de a hőmérő hűvöset mutatott, s ehhez hozzáadva éveim számát, gorombán elhessegettem ezt a ledér gondolatot.
  Hát akkor mi?
  A hőmérőről azonban Mackóka jutott eszembe, és Mackó nem volt a helyén.
  - Mackót kineveztük könyvtárosnak - mondták a Házi Hatalmak - , sokat van egyedül, hát olvasgasson. Meg időnként be is lepi a por...
  " Ehen - gondoltam magamban, mintha még falusi lakos lennék -, ehen...szóval könyvtárosnak." És úgy tettem, mintha nagyon örülnék, mert Mackóért mindenre képes vagyok, még képmutatásra is. Ez a kinevezés azonban sehogysem tetszett nekem. Ez a kinevezés a mellőzésnek egy fajtája, félretolás a tettek mezejéről, ez a kinevezés hűtlenség.
  - Így van, Mackóka?
  Kis barátom hanyagul féloldalt feküdt a könyvek között, s mindjárt megláttam a stoppolást a talpán, mely a gyengéd kezekre vallott, ámbár inkább a molyokra kellett volna vigyázni.
  - Így van, vagy nincs így?
  Nem egészen mentette a helyzetet Mackó, amiből ismét kiérzett kis barátom lovagiassága, ami korával csak nőtt és fényesedett. Mackóka ugyanis - ha jól emlékszem - most volt karácsonykor húszéves. Húsz éve egyszer csak ott ült a fa alatt, mint valamelyik nagynéni ajándéka valamelyik gyereknek. Sárga bundája akkor még vadonatúj volt, és okos kis szemével, fitos orrával, tappancs talpával egyenesen belegyalogolt a család szívébe. Akkor megmozdult, s azóta él, és csak a dolgokkal ismeretlen ember gondolhatná, hogy Mackóka egy közönséges, kopott, bazári játék mackó. Hohó! Vigyázzunk a szóval, emberek!
  Mackókában a család egész szíve benne van, és osztatlan szeretete - amiből öt ember is megélne -, csak azt nem tudom, hogy a bátorság honnét került bele, mert volt idő, amikor mi elfutottunk az otthonból, míg Mackóka kitartott a vártán, és vigasztalta a bombázás izgalmában reszkető babákat és cifra tigriseket. Mert karácsony volt akkor is.
  Azóta Mackó elsőrendű családtag, akire többször rábízzuk a házat, akit reggel megkérdeztünk: hogy aludt, sőt néha az időjárásra vonatkozólag is értékes tanácsot adott...
  És most könyvtáros, és talpa meg van stoppolva...Gyalázat! Tizenkét évig a fiammal aludt, amíg valami emberi szamár meg nem magyarázta neki, hogy ő már nagyfiú...
  Akkor Mackókát - már csak a nevelése érdekében is - magamhoz vettem, és ágyam mellett tanyáztattam, és most -  könyvtáros!
  Hát azt már nem!
  - Mackóka, vidékre megyünk...
  - Igen - bólintott buksi fejével -, illik is már, hogy világot lássak...elvégre elmúltam húszéves...és ez a ruhám utazásra is megfelelő.
...



/A tarka rét c. elbeszéléskötetéből/

2014. június 10., kedd

Koncz Veronika: Angyal

talán mellettünk is áll egy angyal...
ki hálót bogoz észrevétlenül
fejti egyre gondos finom ujjal
vergődésünk nem nézi tétlenül

szavak híján is mindent tud rólunk
szomorún figyel szelíden szeret
tiszta hideg vízzel oltja szomjunk
életben tart de többet nem tehet



2014. június 2., hétfő

Bozsoky Erika: De egyszer...

Néha macska vagy,
elnyújtózva élvezed
a kényeztetést.
Aztán vadkan,
s úgy nézel rám,
hogy megrettenek.
Párducként büszkén jársz
föl-alá birodalmadban,
rigóként fütyülsz,
ha úgy tartja kedved.
De egyszer...
egyszer megérintetted
a kezem.
Akkor csak ember voltál,
ugyanolyan mint én.
 
 
Fotó: Pipulka
 
 
 
 

2014. május 30., péntek

Boda Magdolna: (ahogy mindig)

Ott állt a német turista
a Vár mellett,
az Anonymus szobornál.
Egyik kezében egy
Budapest térképet szorongatott.
A hátitáskájához
egy gázzal töltött
piros léggömb volt erősítve.
A léggömb lebegett.
Ünnep volt.
A névtelenek és a pirosléggömbösök ünnepe.
A többieknek hétköznap.



2014. május 5., hétfő

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.
Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s  tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.





Radnóti Miklós: Nem tudhatom

-részlet-
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
...


105 éve született Radnóti Miklós 

2014. május 4., vasárnap

Szabolcsi Zsóka: Fa vagyok

Fa vagyok, várok az ébredésre,
ág vagyok, várok zöld levélre,
rügy vagyok, várok tavaszi napra,
virág vagyok, várok születő magra,
termés vagyok, várok téli álomra,
föld vagyok, várok hűs harmatra,
élet vagyok, élek, s mindig várok,
álmaimban ifjú fává válok..




Lázár Ervin: Két Reggel



Egyszer két Reggel találkozott a Tejúton.
- Jó reggelt, Reggel! - mondta az egyik, s megemelte halványkék fényekből szőtt kalapját.
- Adjon isten! - mondta a másik barátságos, rubinpiros mosollyal.
- Hova-hova? - kérdezte az első, és megigazította magán fénylő, drágaköves köpenyét.
- A Földre. A Földre megyek - mondta a másik átszellemülten.
A fényekből szőtt kalapú erre elkomorodott, még a kalapja is halványabb lett hirtelen, s a drágakövei mintha elfelejtették volna a csillogást.
- Még hogy a Földre! - mondta baljóslatúan. - Ne ám, hogy úgy legyen!
- Márpedig az úgy van! Ma lesz a Földön május első vasárnapja, igaz?
- Igaz.
- Nahát akkor! Ma én fogok lent derengni és pitymallani.
- Azt szeretném látni - kiabált a társa -, május első vasárnapjára én megyek! Még hogy derengeni és pitymallani! Kerengeni és nyilallani fogsz, édes barátom. Ma én ragyogok fel a Földön.
Ezzel futásnak eredt. De a másik sem volt rest, elgáncsolta, puff nagyot esett, csak úgy porzott a Tejút. Nosza, összeverekedtek, tépték egymást. Hajnaldarabok, pitymallatrongyok, derűfoszlányok röpködtek körülöttük.
Végre aztán az egyik győzött - ki tudja, melyik; a verekedés előtt egyforma szépek, daliásak voltak, utána meg egyforma rongyosak, töpörödöttek -, s ment a Földre, hogy fölváltsa az éjszakát.
Az emberek meg kinéztek az ablakon, és azt mondták: "Hű, de ronda reggelre virradtunk!" És nem is lett jókedvük egész nap.


2014. május 3., szombat

Sokáig azt gondoltam

"Sokáig azt gondoltam, a kutyák utálják a pórázt, mint ahogy az emberek is, amikor függenek valakitől. Lurkó tanította meg, hogy a póráz hasznos dolog. Kapocs, aminek az egyik végén mi lógunk, a másikon pedig olyasvalaki, aki fontos nekünk. Ez biztonságot ad, s ha hiányzik, akkor megbetegszik a lelkünk." 

(Popper Péter)



Kép forrása


2014. április 27., vasárnap

William Wordsworth: Arany nárciszok


Magányosan, mint egy felhő, vándoroltam
hegyormokon és zöld völgyeken át
míg egyszer hirtelen tömegbe botlottam
előttem állt milliónyi virág
arany nárciszok a fák alatt, a tónál
figyeltem táncukat, így teltek az órák

Amikor feljöttek a csillagok
s az ég sárga fényárba borult
tovább táncoltak a nárciszsorok
aranyba öltözött a Tejút
tízezret láttam egy pillantásban
s gyönyörködtem a végtelen táncban

A hullámzás nem ért véget
és pattogtak a virágszikrák
azt hittem, a láng eléget
a költő boldog, ha ilyet lát...
s én csak egyre néztem a virágok vad táncát
csodálkozva, mily gazdag és pazar kavalkád

Gyakran, mikor csak egymagam vagyok
és elmém messze, távoli tájakon jár
megtalálnak régi gondolatok
s egy elfeledett, csodálatos látomás
akkor szívem is a nárciszokkal táncol
boldogan, kitörve e szürke világból



Fotó: briganti - kepguru.hu

2014. április 6., vasárnap

Az ember sosem azt hallja...

Az ember sohasem azt hallja, amit mondanak neki, hanem amit a lelkében lefordít magának. Így működünk, csak nem vesszük észre. Minden külső benyomást újrateremtünk magunkban. Minden érzést, gondolatot. Ha én azt mondom neked: „kék”, a benned fölvillanó kék más lesz, mint az enyém. Ha én azt mondom: „Jézus”, az, akire én gondolok nem ugyanaz, mint akire te gondolsz, még akkor sem, ha mindketten római katolikusok vagyunk, és egymás mellett ülünk a templomi padban.
Mindent újrateremtesz magadban, a saját életanyagodból. Az emlékeidből, tapasztalataidból. Megdöbbennél, ha látnád, hogy milyen kevés az, ami egyforma. És hogy mennyire élsz egy olyan külön világban, melyet önmagad teremtesz. Ezért megérteni is csak a lelkünk legmélyén tudjuk egymást.


(Müller Péter)




2014. március 30., vasárnap

Parancs János: Az önteltség ellen


és mi lesz,
ha most sem szólal meg a hang?
mi lesz, ha tartósan hallgat?
mi lesz az örökös csöndben?
mi lesz, ha élni kell tovább,
éveken át meddőn fülelve?
mi lesz, ha cserben hagynak a szavak?
ha többé nem leszel képes
az áradó zengésből kiszűrni őket?
akkor majd mivel áltatod magad?





2014. március 29., szombat

Ágai Ágnes: Emlékezlek


Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

Fotó: az Fb-ről

2014. március 28., péntek

Boncza Berta: Vallomás a csodáról


Figyeljetek rám, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a Csodát, mit szememmel láttam,
kezemmel fogtam, simogattam,
szivét szivembe befogadtam...
Nem láthatjátok többé mását,
emberformában élő társát
a Csodának, ki lánggal égett,
míg egy órában porrá égett.
Égig lobbant az égő fáklya,
könnyes szemem rémülten látta
a fényt, ami elemésztette.
Kezem még a kezét kereste,
kezembe tévedt finom ujját,
keskeny körmét, karcsu csuklóját.
Barna haja lobogó selyme
tegnap még vállam havát verte,
igéket hirdetett a szája,
vonagló ajka bús korállja
áldást és átkot hagyott rátok...
Emlékezzetek, fiuk-lányok.

Szemem barnult arcokra vonza
ma is bőrének izzó bronza,
sötét szemének kékes lángja
éget ma is egy más szempárban,
szeszélyes rajzu, meleg szája
rámijeszt egy idegen szájban, -
mégsem lesz neki soha mása,
mert a Csodának nincsen párja.
Homloka ivelt boltozatja
alatt tüzelt két, bús szeme,
megbabonázóan fekete,
óriás tava a titoknak,
sírásoknak, szédült álmoknak.
Sorvasztó tüzű rosszasága
mélyén vezekelt a jósága.
A jósága - az ő jósága -
minek nem lehet soha mása.

Figyeljetek jól, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a titkot, mit közelről láttam.
Szívét szívembe befogadtam,
a hitemet zsámolynak adtam,
mégsem láthatom többé mását,
emberformában élő társát.
Nem hasonlithat senkire,
sem a szeme, sem a szíve,
kínból halálba szépült szája,
sem az áldása, sem az átka, -

mert a Csodának nincsen párja.

(1931 nyara) 

2014. március 27., csütörtök

Parancs János: Ismét a tavasz


A jószagú levegő. A csicsergő,
a csivitelő, a füttyögő madarak.
Az opál ég alatt a könnyű pára.
A tavaszi napsütéstől kótyagos,
cikázó rovarok, lepkék, bogarak.
Kibuknak a földből a füvek, a csírák,
tündökölnek és illatoznak az ibolyák,
az ismeretlen nevű, apró virágok.
Erjed és pezseg újra a természet,
ki tudja hanyadszor, hány ezer éve,
hogy kihordja és világra szülje
az esélyt, a folytatás reményét legalább.
Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé;
ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó,
hitetlen és erőtlen lélek vagyok.
Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás,
gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás,
ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény




2014. március 22., szombat

Holdfogyatkozás

"Kimentem az erkélyre, s mint minden este, felnéztem az égre. 
Atyaisten! Holdfogyatkozás! (...) Ezt nem lehet egyedül elviselni. (...) Eszembe jut barátom, akivel két hete az újholdat néztük. Csakhogy ő most Európa másik csücskében van. Mindegy, megvan a hotel száma, hívom, kapcsolják, meglepett, álmos hang: Te vagy? Mi történt? Holdfogyatkozás van, hadarom, csak annyi, hogy nézz ki az ablakon, és bocsánat, ha felébresztettelek. 
Leteszem a kagylót. 
Nem kellett volna. Hülyét csináltam magamból. 
Egy óra múlva csöng a telefon. Most ment le az árnyék a Holdról, mondja. Aludj jól."

(Janikovszky Éva)






2014. március 16., vasárnap

Hartay Csaba: Őszinte rész


Felhívsz valakit, még van benned a tegnap esti szeszből.
Hülyülsz, jópofizol. Ő meg benyögi, hogy bocs,
meghalt a nagyapám. Kínos csend, őszinte részvét.
Van valami érthetetlenség azok körül, akiknek meghal valakijük.
Mintha őriznék, szorítanák, és meg vagy illetődve.
Ilyenek a friss gyermekesek is. Szoptatás van - mondják.
Te meg nem lehetsz ott sem halálban, sem születésben.
Neked van konyhád a morzsákkal és a szalámihéjjal.
Te élsz, ők meg nem engednek közel. Mégis van értelme.





Hartay Csaba: Semmi különös


Azt nehéz
Hogy ilyenkor már
Nem köttetnek barátságok
Bizalmatlanságok köttetnek
Gyanakvás
Közöny köttet

Nincsenek események
Csak üres dátumok

A semmi különöst
Nehéz elfogadni


by Mirka Wolfová

2014. március 11., kedd

Kálnay Adél: Hamvadó idő

Látta nagyanyámat valaki,
amikor kezét a kilincsre tette,
és benyitott a homályos szobába?
Nagyapám már ott feküdt az ágyon,
az utolsó mosoly szája szögletében,
kezét összekulcsolva szépen,
ahogy feküdni szoktak az álmodók,
akiknek szép képeket vetít a
hosszú éjszaka.
Akkor nagyanyám odament az ágyhoz,
és végighúzta kezét a hideg homlokon...
Ki látta azt a kezet,
ráncaiban a nehéz éveket?
 
És már ment is, nem időzött,
mert dolog volt nagyapám körül,
tenni kellett a gyertyákat, virágot,
ott volt még a tükör is takaratlan.
Meg sem állt a barna fényű kép előtt,
amelyen mirtusszal fején illeszti arcát
ahhoz a szép férfiarchoz.
- Mert olyan szép ember volt a nagyapád,
hogy amikor a boltba belépett...
Ki látta nagyanyámat, amikor piros
arccal cukrot mért a boltban?
Mézszőke copfjai lesöpörték az
elszóródott szemeket a pultról,
és nem mert az ajtóra nézni,
ha az a szép ember lépett be rajta.
Egyszer a kezük összeért,
és sima volt még az a kéz,
mint a bársony.
Csak arrébb rebbent,
nem menekült,
hanem ott maradt ötven évig,
rebbenésnyire tőle.
Ki látta azokat az éveket?
Ki látta bennük nagyanyámat,
ahogy hordozza csendben terheit,
aztán végül már inkább csak álldogál,
ablaknál, kerítésnél, temetőben,
vagy a buszra várva álldogál a
permetező esőben, könnyű szélben,
és megadóan tűri szótlanul,
ahogy lassan szürke port szór
hajába a hamvadó idő...


Kép: Czeglédi Zoltán -Kezek

2014. február 21., péntek

Fodor Ákos: Lehet

LEHET,
hogy ez a legtisztább, leghitelesebb minden szó közül, amit csak ismerek.
A tétovaság, a megengedés és a remény közös szava.
"Lehet": a teremtmény szava; a teremtő "LEGYEN" után a Második talán.


2014. február 16., vasárnap

Őri István: Ahol...

Olyan jó lenne elmenni
egy alföldi tanyára,
ahol
poros út vezet a szikrázó semmibe
ahol
nappal a nappali
éjjel az éjjeli
tücskök ciripelnek
ahol
nem szól hozzám senki
ahol
én sem szólok senkihez
ahol
nagytollú barna
fényestollú fehér
és kendermagos
tyúkok kapirgálnak az udvaron
ahol
verebek fürdenek a porban
ahol
fecskeraj zajong
az istálló-eresz alatt
ahol
öreg, lompos puli
őrzi a házat
s bölcs ugatása messze űzi
a nemlétező ellenséget
ahol
búzaföldek integetnek
aranyló aratás ígéretével
ahol
akácfák nőnek
szikkadt árkok partján
ahol
ottfelejtett szénaboglyák pihennek
álmodva a tavalyi nyarat
s illatuk semmihez sem hasonlítható
ahol
délutánra hatalmas gomolyfelhők nőnek
a magas-kék égen
és hasuk bíbor-lila lesz
délceg villámaik száguldó fényében
ahol
a haragvó Viharkirály
szerelmes csókot vált
a könnyű Szélkirálynővel
majd tovavonulnak gyorsan,
hogy a szomszéd réteket is
megérintse
nászuk édes gyermeke,
a meleg nyári zápor
ahol
a vihar után tiszta lesz a levegő
és később öreg néni tipeg át
a szomszédból, hogy megkérdezze:
Maguknál is, kedvesem?
Igen, felelem
s órákon át beszélgetünk
egész másról, lényegtelen dolgokról
és lassan beesteledik
a néni hazakészül
a világ fonákságain töprengve
ahol
néha porvihar támad
melyet gyönyörködve nézek
a tanyaház óvó öleléséből
és sajnálom az úton rekedt vándort
és nevetek a kétségbeesett kárálással
menekülő tyúkokon
ahol
a hatalmas diófa árnyékában ülhetek
s átgondolhatom, miért is vagyok itt
s ha semmi eredményre sem jutok,
az sem baj,
mert maga a létezés a jó,
nem az ok
ahol
vizet húzhatok
fát vághatok
és tüzet gyújthatok
a lelkemben annak elviseléséhez,
ami akkor vár rám,
amikor el kell hagynom ezt a tanyát
a csendet, meg mindent
vagy
ami akkor vár rám, ha kiderül,
hogy a tanya, a csend, meg a többi
csak vágy
rajtam kívül létező valami
s olyan messze van,
mint az a sok ezer csillag,
amely a nyáresti vihar után
a végtelen mezők felett ragyog.







Kép forrása: internet

2014. február 7., péntek

Kosztolányi Dezső: Öreg nénike és a macska

Öreg nénikével már többször foglalkoztam. Közöltem, hogy fehérvarrónő, túl van a hetvenen és nagyon szegény. Szegénysége pedig nem függ össze sem a szilárdulással, sem a lanyhulással. Inkább azzal hozható összefüggésbe, hogy egész életében dolgozott. Varrt mindent, amit egyáltalán varrni lehet. Inget, törölközőt, pólyát és zsebkendőt, paplant és szemfödőt.
Ha nála vagyok udvarra néző, földes szobácskájában, jelképes ezüstfénnyel tündököl fel a homályban egyetlen kincse, melyet hosszú életében szerzett: a tű.
Most gyakran látom őt kora reggelek havában, a piacon. Félkesztyűt hord, mely keze fejét melegen tartja, viszont ujjait szabadon hagyja, hogy kedvükre fázhassanak.
Odamentem hozzá, mert minden alkalmat megragadok, hogy beszélhessek vele.
A bódék körül ácsorgott. Itt vaskampókról nyulak lógnak, megnyúzva, téli bundájukból kivetközve, s véres-lila húsuk didereg a fagyos levegőben.
Együtt bámészkodtunk. Én arra gondoltam, milyen meghatóak ezek a meztelen testek, a leggyávább állatok, melyek azért mindig temészetellenes módon múlnak ki és hősi halált halnak, míg az oroszlánok, a legbátrabb állatok többnyire állatkerti magányukban pusztulnak el, orvosi felügyelet alatt, végelgyengülésben.
- Nyulat vesz? - kérdeztem tőle.
- Dehogy - mondja gyorsan és szégyenkezve, s meghökken attól a gondolattól, hogy ő talán nyulat is vehet.
- Csak a fejet akarom hazavinni. Meg a belet.
- Magának?
- Nem, a macskának.
Öreg nénikének van egy kendermagos cicája, mely nagyon hasonlít hozzá. Az is igénytelen, sovány, mint ő. Sohase jut eszébe például, hogy egy milliárdos macskája is lehetne, s türelmesen viseli sorsát. Néha kitátja vérszegény száját, de hang nem jön ki belőle. Nem nyávog. Csak a gazdagok macskái nyávognak.
Jócskán kapunk mindent. Két nyúlfejet, sok nyúlbelet. Ha kiteregetnénk az utcára, legalább egy km hosszú lenne.
Ballagunk a zsákmánnyal a budai viskó felé.
- Az a baj kérem - sopánkodik az öreg nénike -, hogy nincs egér. Ősszel összefogdosta mind. Most nem talál semmit.
Rábólintok és elismerem, hogy a helyzet nehéz. Kellemetlen, hogyha egerek vannak, de az is kellemetlen, hogyha nincsenek egerek. Semmi sincs rendben ezen a földön.
- De ha nem akad egér, akkor minek a macska?
- Az nagyon jó - szól az öreg nénike. - Különösen télen nagyon jó. - Hálás, emlékező mosoly tetszik fel pergamenarcán, amint beszél. - Tetszik tudni, este odabújik a paplanom alá és melegíti a lábam. Olyan jól melegiti. Így alszunk el mindig. Én meg a macska.
A macska tehát az öreg nénike kályhája, mely kellő fűtőanyagot kíván, hogy aztán a kalóriákat átadhassa fázó lábainak, az egyetlen meleget, melyet még kap ezen a világon.
Emberek, vigyázzatok, hogy ki ne aludjék a szegények kályhája.


Kép forrása: Internet

Szabó Lőrinc: Örökzöld bánat

Fagyöngy, örökzöld
szomorúság,
dicsekszik veled
a havas ág,
veled remél és
emlékezik:
látja új lombját
s a tavalyit!
Üzent a tavasz,
hogy jön megint,
és kezd a lélek
mozdulni, mint
a rügy a dermedt
kéreg alatt:
érzi az első
napsugarat,
szétnéz s a halálos
téli napok
után már az is öröme, hogy
mint az örökzöld
fagyöngyöt az ág,
élőnek látja
a bánatát.



2014. január 28., kedd

Nem azzal...


Nem azzal közeledni hozzád vagy bármihez: "ilyet és ilyet akarok, megfelelsz-e?", hanem azzal: "milyen vagy? Mert olyannak óhajtlak szeretni, amilyen vagy". 
Teljes igénytelenség ez és teljes igény. 
Mert nem csak az csendül belőle: "olyan legyél, amilyen vagy", hanem az is: "és saját hajlamaid által emelkedj és tisztulj odáig, ameddig csak bírsz."

(Weöres Sándor)



2014. január 26., vasárnap

Bozsoky Erika: Fagyos éj


Fagyos éj. Néha
a csillagok reszketve
összekoccannak.


by Pipulka - Szállingózó fény


2014. január 23., csütörtök

Nyitottnak lenni

Nyitottnak lenni annyit jelent, hogy jöhet bárki, te elfogadod. Nem érdekel, hogy ő milyen, mosollyal az arcodon öleled meg, ami őszinte. Nem amolyan hazug, hamis valami, hanem az az igazi szívből jövő fajta. Bárki lehet szabad - csak el kell fogadnia magát, és azt, hogy a saját szabadsága csak rajta múlik. De ha elérte, onnantól senkit sem akar megváltoztatni, ugyanis érteni fogja, hogy mindenki csak önmaga lehet, mert úgy lesz boldog. Onnantól senkit sem akar befolyásolni, vagy elnyomni. De elfogadni csak az tud, aki magát is elfogadja - és ezzel még mindig sokaknak komoly problémái vannak...

(Oravecz Nóra) 




Az út bennünk van

Döbbenetes, hogy annyi kudarc után még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg.
Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a mienk, és keresünk tovább - kívül.
Az út bennünk van.

/Biegelbauer Pál/




2014. január 21., kedd

Fekszem a csónakban

Fekszem a csónakban,
mint fasírt a hamburgerben,
ég és föld között.
Az ember egész életében
valami között van:
jó és rossz között,
béke és háború között,
születés és halál között.
Ez szabja meg
egész közöttérzetünket.

(Ágai Ágnes: Kamaszságok)




És amikor

És amikor az ember sötét időket él át, és találkozik egy halvány reménysugárral, akkor muszáj, hogy a bokájánál fogva, szorosan ragadja meg azt a sugarat, és mindaddig el se engedje, amíg az ki nem húzza a posványból - és ez nem önzés, ez kötelesség.
Életet kaptál; kötelességed (és mint emberi lény, jogod is), hogy találj valami szépséget ebben az életben, nem számít, milyen csekélységről van szó.

(Elizabeth Gilbert)



Sárhelyi Erika: Január margójára


Tél van, csak poroszkálnak a napok a naptárban,
de az ég megkegyelmez lassan a korán útra kelőnek.
A láthatár szélén pezsgőszín fellegek nőnek,...
s így kevésbé fáj a pőre, hidegszürke január.
A ma és a tegnap még kéz a kézben jár,
hisz' a Hold a Napnak még átint a békés horizonton.
Talpam alól csontig hatol a télbe dermedt beton,
de lelkem már az enyhülésre készül.
A reggel a sötétből oly hirtelen derül,
mintha mosoly ömlene el a házak tetején.
Igen, itt legbelül a tavasz már enyém.
Már nem rémíthet se fagy, se konok szélvihar,
az se, ha majd a február szűz havat kavar,
mert bennem a kikelet már öntudatra ébredt.





 

2014. január 15., szerda

Tíz lépcső


Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

/Weöres Sándor - A teljesség felé/

2014. január 5., vasárnap

Pethes Mária: Vízkereszt

Már le kellene szednem a fát
Az ünnepnek vége
Az angyalok mással törődnek
Az ajándékok újdonsága lejárt
belesimultak a hétköznapok
szürkeségébe
Hordjuk és elhordjuk mindet
és magunkat is velük
Nincsen csak emlék a csendes éjről
a szemünkben gyülekező könnyekről
is megfeledkezünk
A szeressük egymást belefagyott
a mínusz tízbe tizenötbe
de ez a fácska itt akar állni mindörökre
Levéltüskéit vígan méregeti
nem billegnek rajta a díszek
bár a szaloncukor papírok
már üresen csörögnek
Törvény szerint le kellene szednem
de még idézgeti a meghittséget
mint szeretet-felkiáltójel
hívogat egy angyalt az enyémet


Fények, gömb, tükröződés



Fotó: Képguru - Edl Szilvia

2014. január 1., szerda

Gyurkovics Tibor: Hála

A hitet másoktól szereztem
mint égig érő ablakot
akik látták magukat bennem
azoknak én csillag vagyok
én viszont nekik köszönhettem
az egész égboltozatot.




Simon István: Vers újévre

Tizenkettőt üt az öreg óra-
nézz rá, mint egy makacs kis Botondra.
Sétálója az ő rezes bárdja,
vele sújt az idő kapujára.

Be is szakad az ó-év alatta,
csengve hullik millió darabra.
Vagy csak a hó szállong kertjeinkre,
s fagyos ágon hangicsál a cinke?

Egy év megint elrepült felettünk.
Egy évvel csak öregebbek lettünk.
Ügyes idő: úgy tudja csinálni,
hogy a hajon, az arcon se látni.

Ismerted a jókedvű kovácsot,
sokáig de egyformának látszott,
s ma hogyha a boltból kifelé megy,
nem ölelgeti a menyecskéket.

Ő nem érzi, te vetted csak észre,
hogy az idő lassan kicserélte.
Te őrajta, ő meg talán máson
kapja rajt az időt a lopáson.

Munka után fáradtan lefekszel,
ágyad szélén gubbaszt a Szilveszter.
S arra gondolsz, milyen is lesz holnap
nekivágni újra a dolognak.

S nézed még a szemedet lesütve,
félálomban, ahogy föl a szürke
mennyezetre dobálgatják játszni
fényüket a tűzhely karikái.

2013. december 30., hétfő

Ágai Ágnes: Retrospektro /Hátra arc/

Én olyan világba jöttem bele,
amelyik nem készült a fogadásomra.
Sőt, ki akart zavarni belőle.
Ablakomon fekete kátránypapír sötétlett.
A nem-látszat miatt.
Aztán a fény átlyukasztotta.
És a lyukon át kitárult a világ,
amelyik nem készült a fogadásomra.
Lehet, hogy az egy másik volt.

A pusztítás rohamosztagait
Megállítja egy virágzó barackfa.
Legfeljebb belehervad.
De a hernyótalpak alatt kisarjad a fű.

Száraz lábbal keltem át a vízen,
mert a Duna befagyott alattam.
A véres, mocskos habokra ráfeszült a jég.
Kemény, fehér takarásban a múlt.

Úgy járkáltam a történelemben,
mint turista az ókori romok közt.
Dőlt oszlopokhoz támaszkodtam,
és gyűjtöttem a törmelékeket.
Köröttem az archaizált halál.

Létezni jó. Az ifjúság kikezdhetetlen.
Csikó szájjal friss igéket haraptam,
széna szagú legelőre vágytam,
szilaj, nagy távú ügetésre,
és nem akartam többé
félni a félelemtől.

A többit, persze, úgyis tudjátok.

Fotó: Julian Sitompul

2013. december 24., kedd

Arthur Madsen: A zokni

Azt mondják, hó nélkül nem is igazi a karácsony. Sokáig én sem hittem, hogy lehet ettől fontosabb a szeretet ünnepén. Gyerekként nem szerettem, sőt szinte utáltam a karácsonyt. A szentmiséket viszont áhítattal hallgattam végig, fiatal ministránsként testközelből tapasztalhattam meg az advent minden apró szépségét. A mise után hazafelé menet hógolyóztunk, hóembert építettünk és lelkem mélyén azt akartam, hogy soha ne legyen szenteste. Pedig délután már feldíszítettük a fát, szorgosan aggattuk rá az ódivatú díszeinket. Ilyenkor csodálva néztem a szüleimet, akiknek arcáról szeretet és boldogság tükröződött.

Nekem az egész karácsonyi készülődés egy évenkénti "muszájmertmindenkieztcsinálja" dolognak tűnt. Gyűlöltem a gyertyafényt, gyűlöltem a karácsonyfát, gyűlöltem a mákos gubát, de legjobban mindig azokat a nyamvadt zoknikat utáltam, amiket karácsonyi ajándékként kaptam. Szegények voltunk, másra nem tellett. Azt soha nem vettem észre, hogy több ajándék nincs a fa alatt. A szüleimnek nem volt ott semmi, mégis boldogan nézték a gyertya pislákoló fényét. Ünnepek után az osztálytársaim büszkén mutogatták az új, divatos kabátot, a több színben pompázó távirányítós autót, vagy éppen a legmodernebb kvarcjátékot.

- Arthur! Te mit kaptál karácsonyra? - kérdezték tőlem többen is. Úgy tettem, mint aki nem hallja, inkább a tankönyveimet bújtam.
- Biztos megint zoknit kapott - nevetett fel valaki az osztályterem másik felében.
- Zoknis Madsen!- harsogták többen is, amit lenéző, gúnyos kacaj követett. Kívülről közöny látszott rajtam, de belül keservesen sírtam, és azt kívántam, hogy Jézus Krisztus bárcsak sose született volna meg.

December huszonnegyedike van. Újra. Sok - sok év telt már el a gyermekkori karácsonyok óta, de az érzés nem változott. Egyszerűen képmutatásnak tartottam az egészet: karácsonyfástól, csillagszóróstól, mindenestől. Az életemben sok minden változott. Megöregedtem, családom sosem volt. Egészen fiatalon kerültem a városba. Rég volt, nagyon rég. Most is ugyanott lakom, a szürke bérház negyedik emeletén tengetem silány életemet.

A mai reggelen viszont feltűnően frissen ébredtem. Iszonyú mehetnékem volt, így kora délelőtt már a belvárosban sétálgattam. Nem sokan jártak az utcán, rajtam kívül csak pár ember lődörgött céltalanul. Néhány bolt még ma is kinyitott, de szinte kongtak az ürességtől. Séta közben orromat friss kalács illata csapta meg. Éhes voltam, ezért betértem az agyondíszített péküzletbe és vettem egy szép, barnára sült buktát. Isteni illata volt. Erre mondják, hogy összefut az ember szájában a nyál. Már indulni készültem kifelé, amikor az eladó utánam szólt:
- Uram! Van itt még egy kiló szaloncukor, vigye el! - kínálta nyájasan. - Elfér az még a fáján, olcsón adom.
- Nekem nincs is fám! - mondtam majdnem, de inkább magamban tartottam. Csomagolja be! - böktem ki nagyvonalúan, majd kifizettem, és komótosan távoztam.

A gondolataimba mélyedve botorkáltam az elnéptelenedett utcákon, a gyerekkori karácsonyfánk képe jelent meg előttem. Egyedül csak a színe tetszett. A gyönyörű, zöld színe, ami szinte ontotta magából a természet minden csodáját. Még a göcsörtös ágak, a csonkának látszó tűlevelek és az ósdi fa-, és papírdíszek sem tudták ezt az egyszerű bájt elcsúfítani. Volt üvegdíszünk is, egy fehér ruhás angyalka, amit szüleim mindig a girhes kis fenyőfa pöttömnyi csúcsára tűztek. Szaloncukorról álmodni sem mertünk. Még most, öreg koromban is idegenül szorongattam, a halványbarna papírzacskóba gyömöszölt finom édességet.

- Bácsi! Vegye meg ezt a fát! - zavarta meg elmélkedésemet egy csilingelő gyerekhang. Odafordultam, és megilletődve néztem a hét éves forma, aranyszőke hajú kislányra. Kék szemei mosolyogva tündököltek, ártatlan arcát már pirosra csípte a decemberi hideg. Már nem voltam messze otthonomtól, szemem sarkából láttam is a koromsötéten ásítozó utcai ablakomat.
- Hát te? Miért nem vagy otthon? - morogtam rá bizalmatlanul. - Apukád már biztosan keres.
- Nekem nincs apukám - felelte a kislány, és leheletével melengetni kezdte apró kezecskéit.
- Az anyukám otthon fekszik, beteg - folytatta halkan, de a hangjából életerős dac áradt. - Ha eladom a fát, a pénzből veszek neki gyógyszert. Az lesz a mi karácsonyi ajándékunk.
A kislány szavai hallatán először kirázott a hideg, majd még soha nem érzett melegség öntötte el a szívemet. Ösztönből cselekedtem. A fát azonnal megvettem és a pénz mellé a kislány kezébe nyomtam a zacskó szaloncukrot is. Hálásan nézett fel rám, de törpének éreztem magam mellette.

Az előbb találkoztam a Jézuskával, ezt neked küldi - rebegtem, és remegő kézzel nyújtottam felé a buktát.
- Bácsi! Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy gyógyítsa meg az anyukámat! - kért meg a kislány, mire én elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Siess haza édesanyádhoz! - szólaltam meg enyhén köhécselve.
- Boldog karácsonyt, bácsi! - nézett rám édesen, és megsimogatta a kezemet.

Ezután magamhoz vettem az apró, girhes fenyőfát, és elindultam a hideg, magánytól fuldokló lakásom felé. Otthon előkapartam a régi, ócska díszeket, és felraktam őket a fára. A fehér ruhás üvegangyalkát finom mozdulatokkal ráerőltettem a csonka csúcsra, majd az utcai ablakhoz vonszoltam magam. Mélabúsan bámultam a halott utcát és őszintén irigyeltem a szemközti házban a karácsonyfa köré gyűlt, boldog családokat.

Igen, ez volt az a pillanat. Ekkor értettem csak meg szüleim boldogságát a pislákoló gyertya fényénél. Lomha, darabos mozgással vánszorogtam el a karácsonyfámig, amit gyönyörűnek láttam. Leültem a tövébe, és remegő kézzel simogattam meg a hófehér üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoztak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.


2013. december 23., hétfő

Tornay András: Harcol az önző és a szelíd...

Harcol az önző és a szelíd
Kételyeid darabjaira törik szét a szivárványt
És az első kérdés erejével tombol benned a "Miért?"
És mögötted, ledöntött oltárok árnyékában
újra életrekelt áldozatok marnak beléd
És most nagyon távoli még a szó is,
kegyelem, reménység, bizalom.
A Menny másik oldalán azonban
milliók szorgoskodnak azért, hogy holnap,
valamilyen apró ragyogásból, emberi és Isteni érintésből,
egy ottfelejtett ajándékból megértsd;
Semmit nem tudsz tenni, semmi nem történhet veled,
ami miatt kevésbé szeretne téged az Isten. 
 


2013. december 6., péntek

Mezey Katalin: Ami tökéletes


Csak ami nincs,
csak az tökéletes.
Élünk panasszal,
hiányokkal tele,
és csak a nincs
döbbent rá azután,
hogy az a tökéletlen
- az az élő, halandó -
mennyire kellene.


Fotó: Aleksander Smid

2013. december 1., vasárnap

Szepes Mária: Mást nem tehetsz


Csak remélj, csöndben és türelmesen...
Reméld, hogy egyszer vége lesz
Reméld, hogy egyszer megértenek
S hogy megérted egyszer, akit szeretsz
Reméld, mert mást úgysem tehetsz!

És hidd, mikor a szemébe nézel,
Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,
Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent
Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat
Hidd, mert mást úgysem tehetsz!

És ne nézz körül és ne nézz magadba
Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel
Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit
S azt is megbánod majd, hogy létezel
Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed
Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!

De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen
Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,
Üres kezeddel a levegőt markolod
S vak álomvilágod romjaiba dől
Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget
Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!


2013. november 29., péntek

Szilágyi Domokos:


A szomszéd asztalnál

ül egy szép kisleány
a szép kislányokat persze nem lehet leírni
nem is szabad és nem is érdemes
a szép kislányok mindig a szomszéd asztalnál ülnek
pocsék fiatalemberekkel
s ettől bosszantóan még szebbek.

de ez a kislány egyedül
ül
és én is egyedül ülök
és
és semmi több

borzasztó, hogy én sosem ülök a szomszéd asztalnál.


Fotó: Ifj. Vasuta Gábor
Kép innen: edenkert.hu 
 

2013. november 14., csütörtök

Pethes Mária: Őszülő


Hirtelen vetkeztek le a fák
mint idegen szobában találkozó
titkos szeretők
Divatos rőtbarna ruhájukat
a fonnyadó fűbe dobták
Kitakart szemérmükre
ködfátyol terült


Kép a netről

2013. november 5., kedd

Az ember ott van...

Az ember ott van, ahol a figyelme. Ha a sebedre figyelsz: ott vagy. Ha a szomorúságodra: ott vagy. Ha valami nagy csalódás ért, veszteség vagy hűtlenség, figyelmed a csalódásnál időzik, és energiával táplálja az érzéseidet. Újra és újra ismétli magában, kiszínezve, és képzelettel tovább szőve az eredeti élményt. Sajnálod magad, siratod magad, s betölti egész lelkedet a szürke-lila düh és komorság és keserűség. Az érzéseink nem önfenntartóak. Szükségünk van energiára. Tápanyagra. Éltető vérre. Figyelemre. Egész lényünket eluralhatja a rosszkedv - és észre sem vesszük, hogy ezt mi magunk tápláljuk. De egy hirtelen jó hír kiránthat a mocsárból.

Egy levél. Egy jó szó. Bár az utóbbi kevés hozzá, mert valójában szeretünk a rosszkedv mocsarában henteregni - van abban valami kéj is. Van bennünk egy öntudatlan, lomha víziló, aki nem szívesen mászik ki a napfényes partra. Ezért - figyeld meg - egy baráti jó szó, bölcs tanács, esetleg egy szeretetteli simogatás már-már kicsalna a rosszkedvedből, de visszahúz a mocsár.
 
Nem jó szenvedni. De néha szeretünk, mégis. Érzelmeink legyőzik az öntudatunkat. Főleg akkor, ha nem vagyunk önmagunk urai.

/Müller Péter/

Szabó Lőrinc: Egyéb nem


Minthogy belőle egyéb nem maradt
szeretem, ami körülötte volt
a kis párnát, melyre feje hajolt
karperecét, elárvult tárgyakat
a kulcsot, mely hozzá vitt
távolabb erdőket, városokat
úti port, amit együtt vertünk fel
a mosolyt, mely szívéből
a szemébe szaladt
mikor festették: - nem pótolja
de az egész világ tele van vele
s most tudom csak igazán, mennyire;
ég s föld, s minden őhozzá kapcsolat:
szeretnem kell gondolataimat
minthogy belőle egyéb nem maradt.



 

2013. november 3., vasárnap

Dsida Jenő: Temetőben

Köröttem csend - és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok -
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.

Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.


Web Statistics